Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931
20 relmi hűsége bebizonyítást nyert, Silvio később szintén beleszeret Dorindába, akit egy vadászaton tévedésből majdnem megölt. Corisca pedig megbánja gonosztettét. A cselekmény sokkal szövevényesebb, mint az „Aminta“-é. Fokozott a páthosz, mely néha a rémületbe csap, egymást érik benne a váratlan fordulatok és meglepetések. Mindmegannyi barokk jellemvonás. A siker óriási volt! Nyomtatásban 1590-ben Velencében jelent meg legelőször, s egycsapásra közkézen forgott. Férfiak, nők, öregek, fiatalok, olaszok és idegenek egyforma lelkese- sedéssel olvasták! Hizelgőbbnél-hizelgőbb kritikákkal van elhalmozva. Rousseau, Voltaire, Schlegel dicsérik az idegenek közül, Lodovico Zuccolo valósággal áradozik róla. Tassonak is nagyon tetszett. A legtökéletesebb bíráló talán Settembrini, aki szerint az „Aininta“ egy szerelmesnek a drámája, a „Pastor fido“ pedig egy gavalléré, aki szerelemről társalog. Ez a bírálat fejezi ki legjobban azt az óriási ellentétet, ami a két pásztorköltő természete között volt. A szelíd és nemeslelkű szerelmes és gyöngéd szívű, szenvedélyekkel, vágyakkal, ideális lelkesedésekkel túltelített Tassonak tökéletes ellentéte Guarini. Ő éppenséggel nem lírai természet. Sohasem volt őszinte senkihez. A költészetében sem! Nem lelki kényszer hatása alatt írt, hanem mert a verselésben az érvényesülés egyik alkalmas módját látta. — Egy levélben, melyet Angeli Solerti és Vittorio Rossi adtak ki, bevallja, hogy mint érett ember, minden áron, fiatalnak akart látszani, s bár nem szeretett, szerelmesnek mutatkozott. Guarini előtt a szerénység nem létező fogalom! Maga fölött nem ismer el senkit, Tassot sem, akit, bár dícsér, de mellékmondatokban, elrejtett szavakkal, egyidőben támad is. Szerinte a műfaj szabályait szem előtt tartó, nagy fáradsággal és aprólékos gonddal írt költemény értékesebb, mint az, amelyik az érzelmeket, a lelki élet nagy eseményeit, örömeit, szenvedéseit hűebben és tökéletesebben fejezi ki! „... Questa e di maggior fatica, di maggior arte ed in consequenza degna di maggior lode ..." — mondja, elkeseredetten védve művét támadói ellen, igen, támadói ellen, mert az általános elragadtatás fülhöz simuló hangja mellett észre kell vennünk az olasz irodalomban az erélyes támadók érces szavát is. Első támadója Giasone de Nores, páduai egyetemi tanár, aki hosszú című könyvében26 nem tudja neki megbocsájtani már a „tragicomedia“ elnevezést sem. Később, 1600-ban, Pietro Malacreta és Faustino Summo felvonásonként bírálják Még a XVIII., sőt a XIX. században is foglalkoztatja az irodalmi világot a két nagy pásztorjáték. Ugyan ki hinné, hogy a komoly Parini is gondosan áttanulmányozta őket, s bár elismerte a „Pastor fido“ művészi tökéletességét, mégis az „Aminta“-l jóval föléje helyezi. Raretti viszont nagyon szigorúan elítéli mindkettőt. Még az olvasását sem tanácsolja, különösen a nőket óvja tőlük, mert fél, hogy a majdnem minden jelenetben előforduló túlzott — néha egész enervált — érzékenykedés és gyöngédség ártalmára lesz az erre amúgy is hajlamos női lelkeknek. Fél, hogy a fiatalság a fantázia alkotta, s valótól teljesen különböző, hamis beállítású pásztorvilág hatása alatt ferde képeket alkot magának az élet minden mozzanatáról. Maga Carducci is írt a pasztorálékról igen szép és érdekes tanulmányokat. A legújabb korban a többek között De Sanctis, V. Rossi foglalkozott a pasz- torálékkal részletesebben. Guarini drámájában érte el a műfaj a fejlődés legtávolabbi pontját. Vele a tárgykör teljesen kimerült. A továbbiakban nem fogunk találni úgyszólván egyetlen pasztorálét sem, melyben ne éreznők, akár közvetve, akár közvetlenül az 26 Discorso intorno a que‘ principii, cause et accreteimenti che la Comedia, la tragédia, et il poema heroico ricevano dalia philosophia morale et civile et da Governatori delle Republice (Padova—1587.)
