Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931

10

dűl és kizárólag az ő sajátja. Ő írta le először a mesék országát, ő népesítette be pásztoraival s a való világgal minden kapcsolatot megszakítva, ő maga is Árkádiába költözött.

Ami pedig utánzás nála, az egy intelligens, öntudatos, okos ember utánzása, aki már nem elégszik meg az eklogák megszokott hangjával s formájával, aki önállóan lát, hall és érez, akinek megvan a képessége észrevenni és felfogni a természet remek harmóniáját, aki gyönyörködni képes benne, aki érzi és élvezi színeit, illatát. Sannazaro tanulmányozta az antik regéket épp úgy, mint az újabb irodalmi termékeket, ezekből válogatott, kombinált, változtatott, formában felhasználva mindazt, amit megfelelőnek tartott. Ily felkészültséggel új helyzeteket, ni jeleneteket teremtett, s pásztorainak lelkét a majdan modern szemlélettel vizsgált természethez idomította. Szerelmi jelenetei nem mesterkéltek. Árkádia szerelme nem allegoria, hanem a költő mélyen átérzett, gyöngéd, mélabús szerelme, mely együtt siránkozik, együtt panaszkodik az érzékenyszívű szerelmessel és az egész környék, erdő-mező az ő bánatát visszhangozza.15

Ezekben az érzelmekben kapcsolódik e műfaj legszorosabban a lovagköltészethez. A pásztorok rozzant kunyhója a büszke lovagvárak aljában épült. A forma, a keret lehet más, de a költői anyag, — talán megtisztulva, s részben felszabadulva a sötét pesszimizmus alól — ugyanaz. A csillogó lovagok és várúrnők éppúgy beszélnek a szerelemről a fényes termekben, mint az egyszerű pásztorok a forrás mellett, az árnyas lombok alatt. Lovag és pásztor, egyformán vállalkozik a hosszú-hosszú kalandos útra, amely nem is egészen biztosan hozza meg hűségük jutalmát. Bolyongásaikban egyformán nem rettennek vissza semmi veszélytől, sem miféle szörnyetegtől, s ha néha-néha elgyengülnek is, egy csodás látomás mindig figyelmezteti őket kötelességükre.

Egy állandó különbség azonban mégis észlelhető közöttük. A lovagköltészet hősnője rendszerint asszony, akinek akarata és szíve ellenére kellett férjhez menni, s így szerencsétlennek érzi magát. Ebben a lelkiállapotban hozza össze a véletlen lovagjával.

A pásztorköltészet hősnője szinte kivétel nélkül ártatlan leányka, aki virágkoszorút fon, s szerelemről énekel, mikor váratlanul megjelenik a pásztor, aki után eddig csak titokban vágyódhatott. Ez a megszokott kezdet. Idáig úgyszólván mind hasonlít egymáshoz. A várkastély büszke asszonya épp úgy, mint a pásztorleányka, meg akar győződni az ifjú állhatatosságáról és hűségéről, mielőtt meghallgatná esdeklő szavát. Itt kezdődik a kalandok végnélküli sora.

Aki ma nem tudásvágy, vagy kutatás céljából, hanem csupán szórakozásból olvassa az Árkádiát, — nem fogja élvezni; ma már nincs hatással reánk, de mindamellett nem tartozik az unalmas olvsmányok közé. Egy eltűnt világ, egy rég elmúlt divat, s olyan érzelmek kifejezője, melyek ma már többé-kevésbbé némaságra vannak kárhoztatva. Az elhangzott legendák, egy meghalt kultusz aranykora ez. Európaszerte örömmel olvasták, fényét messze időkre visszatükrözi a nyomában fakadt sok hasonló költemény. Először Nápolyban, később, ahogy híre tova terjedt, egész Itáliában, majd túl az Alpokon és a Tirreni-tengeren, Francia-, Spanyol-, Angolországban próbálgattak énekelni Árkádiáról.1“

15 A szerelemnek ilyeii mélabús, szomorú hangulatokban gazdag felfogása a kornak általános jelensége. Olyanféle mint később a XIX. században, melyet Musset „le mal du siécle“-nek nevez. Eredetét nem sikerült feltalálni eddig, okai az elmúlt időkbe vesztek. Petrarcánál „accidia“ elnevezés alatt szintén fellelhetjük. A lovagköltészet is telítve van vele.

1B Itáliában először Jacopo de Jennaro nápolyi nemes költő utánozta. Spanyolországban Gracilasso de la Vega volt az első ismertetője. Utána Lope de Vega, majd Montemayor a „Diana enamorada“-val és Cervantes a „Galatea“-val tűnik