Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1929
7 4. Allgemeine Bildende Oberschule V—VIII. o.-ig; ez megoszlik: aj klasszikus, b) modern, c) természettudományi, d) nemzeti irányú szakokra. A középiskolák főcélja az anyanyelv és a nemzeti műveltség fejlesztése. Már a III. oszt.-tól szabad klasszikus vagy modern nyelvet tanulni. A szövetségi nevelőintézetek, ahová a növendékek az elvégzett IV. elemi után léphetnek fel, úgy látszik, a mi rokonintézeteink. A treiskircheni nevelőintézetnek 400 növendéke van, akik 10—20 tagú családokra oszlanak egy-egy nevelő vezetése alatt Schmitz miniszter 1926-ban kiadott rendelete a következő változásokat hozta : 4—14. évig kötelező az elemi iskola, melynek folytatása az életbe nem léptetett Aufbauschule lett volna; 10—18. évig a tanulók 3 tipusu iskola között választhatnak: a gimnázium, a reáliskola vagy reálgimnázium között, mint nálunk. Az 1927-ben kötött kompromisszium következtében az ausztriai iskolatípusok a következők: elemi, főelemi, gimnázium, reál és reálgimnázium. Az idegen szemlélő első pillanatra megütközik azon a fegyelmezetlenségen, melyet az első pillanatra az osztrák iskolákban tapasztal, de később a jó hatás annál feltűnőbb. Minden osztálynak önkormányzata van, a tanulók maguk bíráskodnak és pedig igen szigorúan. Wien a modern nevelés Mekkája — mondják. Németországra vonatkozó adataimat Gáspár Pál-nak a Magyar Paedagogia 3—6. számában (1929.) megjelent cikkéből veszem. Emlékszünk, mily véleménnyel voltunk a német nemzeti és faji öntudatról. Hoffmann a háború után beállott letargiát kihasználva, ördögi előrelátással megváltoztatta a weimari alkotmányt, amennyiben a nevelés célját így formulázta: „Az erkölcsi nevelés, a polgári érzés, a német hazaíiság ... a cél . . . de a nemzetközi kiengesztelődés szellemében!“ Hogy ez az erkölcsi nevelés nem a krisztusi erkölcsre irányult, hanem inkább a marxira — azt sejthetjük. Egy kiváló angol pedagógus megjegyzi, hogy ez az elő eset, hogy a nemzetközi nevelés törvényszerűen kötelesség. A rendelet ilyeneket tartalmaz: „Minden könyvet, mely a háború dicsőítését tartalmazza, el kell távolítani az iskolából. A tanítóknak sehol sem szabad oly kifejezést használniok, mely a forradalmat elitélné, mert ez rontaná a nép vezéreinek tekintélyét.“ Hoffmann után Haenisch még tetőzte ezt két évi minisztersége alatt. Erősen megkövetelte, hogy az iskola ne legyen szószéke a népek uszításának. A későbbi idők visszavezettek a német öntudathoz. Becker és Boelitz rendelete már így szól: „Minden iskolának az a feladata, hogy a német nyelv szeretetét és a német faj és a német nagyságnak szellemét hirdesse, jobban, mint bármikor azelőtt.“ Az előbbiek után erre igazán nagy szükség is volt. Valóban, új könyvek jelennek meg, és bár Hindenburg az államfő, az iskolakönyvek újra a német császárt magasztalják, minta háború előtt: Deutschland, Deutschland über alles!“ Gáspár Pál fentemlített cikkében megemlékszik Mr. Jonathan Scott-ról, és alábbi igen érdekes megfigyelését rögzíti meg, mely nagyban alátámasztja azt, amit az első részben mondtam. íme, szószerint idézem Jonathan Scott szavait: „A német egyetemi tanárok 75n/0-a, a középiskolai tanárság pedig csaknem teljes egészében elveti a nemzetköziség programmját. Gsak az elemi iskolai tanítók között lehet észlelni — csekély tanultságuk miatt — erősebb hazafiatlanságot.“ (Scott 140. lap.) A nagy nemzetek iskoláiban megbukott a pedagógiai pacifizmus — mondja Gáspár. Azok a győzelmes népek, akik ezt kitalálták, meg sem próbálkoznak, hogy ezt iskoláikba bevezessék, mert ezt ők csak ellenségeik részére találták ki. Ez a Jonathan Scott maga is foglalkozott utópisztikus tervekkel és reformokkal, pl. az anyanyelv tanítása
