Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1925

6

nem fog panaszkodni. Bánatát duhaj jókedvbe temetni, szilaj muzsikába, hogy ne lássák, hogy a szive sír. hogy ne sajnálják, mert a sajnálatnál jobban csak a vigasztalás fáj neki. Gyűlölni, ostorozni csak önmágát tudja: a férfit, ha kivetkőzik magyarságából; a nőt, ha felejti azt, hogy magyarnak született. Az egyiket megveti, a másikat magátkozza. S a magyar átok szörnyű: „Tennen fajodban éljen ostorod, |Csaljon meg, akit legjobban szeretsz.| Harvadjon el szépséged! A gyönyör |Váljék utálattá, ha Ízleled.I |S midőn panaszban bánatod kitör.| Legyen kacaj reá a felelet“. (Vörösmarty).

Nem, ez a nép gyűlölni nem tud, de szeretni igen ! Ennek az érzelemnek ezer skálája van a lelkében, ezer skálája költészetében. Attól a gyengéd, szinte transcendentális érzelemtől kezdve, mely már születése percében magában rejti a teljesülhetetlenséget, a reménytelenséget, de egyúttal a halhatatlanságot is, mely a költők ajkáról sohasem fogja a mámorltó boldogság diadalmas himnuszát kiváltani, legfeljebb busongó elégiát, fájó zokogást, egészen a vadságig szilaj, a fékezhetetlenségig szenvedélyes érzelmig, mely mint a kiáradt patak, sziklát, fát, vadvirágot egyszerre ölel magához, melynek lángja a fellegekig csap s éget, perzsel, mint a nyári nap déli sülése, mind megvan a lelkében, mind kifejezésre jut irodalmában. De — és ez az igazi, a tiszta fajiság — akár a merengések lehelet- szerű finomságait sejteti, akár az érzések forró hullámaiba, akár a szenvedélyek kitörő enthuziazmusába ragad, mindig-mindig fehér, mert a fertők, a mocsarak buja virágainak részegítő illata nem ennek a nemzetnek leikéből fakad s nem ennek a nemzetnek leikéhez szól.

Itt kell rámutatnom arra, — amit eddig csak indirecte olvashattak ki soraimból — hogy az a lázongó, érzéki fűztől átfűtött hang, mely a féktelen erkölcstelenségek sívár ingoványába visz, mely a perditák és hetairák mámoros tobzódásait énekli meg, mennyire távol esik a magyar faj gondolkozásának zománcos szépségétől, józan erkölcsösségétől. Egy idegen faj lopta azt irodalmunkba, egy faj, melynek nem volt szent a mi nemzeti múltúnk, melyet történelmi hagyományok nem hatottak át s így nem fejlődhetett ki benne az az erős nemzeti érzés, amelyre nekünk, testvértelen népnek, életbemaradásunkhoz föltétlenül szükségünk van. Szükségünk van, hogy kitéphessük irodalmunkból azokat az fertőző lapokat, melyeket egy tőlünk érzésben, vérben, gondolatban idegen elem csempészett bele azalatt, míg a magyar szellem ópiumos álmát aludta. Mert a magyar költészetben, ahol egy nemzet százszor felszakadó, folyton vérző, meg-megújuló sebei, ahol ennek a nemzetnek busongó és lelkesülő, fájó és örvendező gondolatai jutnak kifejezésre, nem foglalhat helyet a pornographia, a prostitúció, a meztelenség. Szükségünk van a nemzeti öntudat határozott kidomborítására, mert a fajok kíméletlen harcában ma a legerősebb fegyver az irodalom, de csak a tiszta, fajilag nem kereszteződött irodalom. Ez pedig nem a tudományra tartozik, nem is kizárólag a nyelvtől függ; ez az intuitio dolga, a megérzés, az átérzés dolga, a temperamentumé, az életszemléleté, a szemalkotottságé ; ez az írói lélek adott meglátása, kónyszerített megnyilatkozása. írhat valaki magyar nyelven, de ha nem született annak, ha érzelmei nem ebben a talajban gyökeredznek s nem ebből táplálkoznak, sohasem fog írni magyarul. Aki pedig annak született, az akár egyéni problémákat feszeget, akár egyetemes emberi értékeket tükröztet, csak magyarul fog írni. Akkor is, ha megtagadja nemzetét, mert az idegen szó hangsúlyából is kicseng magyarsága, megtagadásából is kisikolt fajának corioláni kétségbeesése. Párizs nagyon messze van Budától, a Szajna partja lelki vonalban óriási távolságra esik a Tisza partjától s a kettő között áll örök tilalomfa gyanánt: fajtám élete. Ha ledöntjük, nemzetünk fajfenntartó ellenálló erejét döntjük le s magunkat temetjük emléktelen sírba.

Kerestük s megtaláltuk a nemzet lelkét a régi magyarságban, a régi magyarság költészetében. Kerestük s megtaláltuk a múlt századok gyermekeinek lel-