Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1925
4 fajok individuális tulajdonságai őrzik meg az emberiséget attól, hogy belefuljon a mindent felörlő egyetemesség mechanizmusába, éppúgy a nemzetek nemzeti irodalma és művészete óvja meg a szépet attól, hogy elvesszen az egyhangúság formátlanságában. Hadd legyen az orosz irodalom leverő és melancholikus, hadd legyen a germán nehézkes és iassú, hogy annál elevenebb és könnyedébb lehessen a francia, hogy annál magyarabb legyen a magyar! Nemcsak nekünk van erre szükségünk, hanem szüksége van Európának is, melynek irodalmát, művészetét éppen azzal gazdagítottuk, amit rajtunk kívül mástól nem kaphatott volna — vagy legalább is nem ilyen mértékben s nem ilyen elkülönültségben — mert csak a mi fajunk termelhette ki azt magából. A szabadságszeretet, az erő és bátorság kultusza a mi fajtánknak volt jellemző tulajdonsága. Az őshaza mithikus homályából tíz évszázaddal ezelőtt egy nép kezd kibontakozni. Szabadságszerető és nyílt, mint a puszta, melyen lakik, amelyen végigszáguld; ügyes és bátor, mint a sivatag mindig védekező és mindig támadó vadja; lelke egyszerű, sok álmot nem sző, de ami lelkében megszületik, azt a valóságban is akarja. Ez kényszeríti arra, hogy mikor ősi tartózkodási helyéről távoznia kell, egy olyan hazát keressen, amely a régire emlékezteti. Mikor megjelenik a Kárpátok ormán, mikor sastekintete végigszánt a Duna—Tisza rónáján s szeme először zavarodik bele a délibáb szeszélyes játékába, már tudja, érzi, hogy ez a föld az övé lesz, mert vonzódik hozzá, mert lelke rokon vele. S azzá lesz! Ráhullatja pogány könnyét, a vért s ezzel eljegyzi magának s megkezdi véres nászát, történelmét, melyben bátorság, erő s vitézség lobog s feltehetjük, hogy ez volt kezdetleges költészetének is alaphangja. De ez az alaphang csakhamar színesebbé lesz, mint ahogy faji jellege is gazdagodik. Sokkal több vére hullt erre a földre, semhogy elszakadhatna tőle : a földből haza lett; a kalandozást vágyból honszeretet; a véres csatákból történelem. Ezzel költészetébe is bevonult egy eddig ismeretlen, új hang: a hazaszeretet, mely költészetének ettől kezdve leg- televényebb ihletője, a fajnak legjellegzetesebb tulajdonsága. Nyugattal való találkozása még más vonást is kifejt benne s ez alapjában változtatja meg faji jellegét s ezzel együtt költészetét is. Kelet pogány gyermeke találkozik a kereszttel. A szilajság, a fékezhetetlen temperamentum, a harcivágy találkozik a bánatok titkos, borús fájával s rajta a sohasem látott Isten-emberrel, aki megalázkodást kíván tőle. Pogány vére fellázad, ősi hite tiltakozik, természete visszaborzad, hiszen szelídséget, önmegtagadást, szeretetet kíván tőle. Sokat, nagyon sokat! Hogy legyen szelíd, mikor védekeznie kell mindenfelől; tagadja meg önmagát, mikor úgyis megtagadta őt mindenki s árván, testvértel énül áll a népek tengerében ; szeressen mindenkit, mikor ő még csak gyűlölettel találkozott hajszolt életében? Gyűlölettel?! Most először rádöbben a szeretet is: a kereszt lenyűgöző ereje. Két karját felé is kitárja, hogy keblére ölelje, kibékítse s testvéresítse Nyugat népeivel. Lassan, lassan lehajlik a büszke fő, lassan, lassan a kereszthez simul a dacos homlok, de még vergődik, kolostorok imádságos csendjéből, templomok hűvös boltívei alól még sokszor hívja a vére, csalogatja a puszták szele. Ebből az ellentétes vergődésből alakul ki az a csodálatos föji jelleg, az a keresztény típus, melynek párját hiába keresnők, mely a pogány erő s a keresztény szelídség ölelkezéséből született. Most már ilyen lesz költészete is. Elfogadja, csodálja az egyetemes kereszténység szentjeit, de odaadó rajongással azokat veszi körül, akik az ő gondolatát testesítik meg: a harcos keresztényeket, a Szt. Istvánokat, a Szt. Lászlókat s a nők közül azt, aki életét hazájáért áldozza az Úrnak, a királyleány B. Margitot. íme a régi magyarság s annak költészete. Szabadságszeretet, haza- szeretet, vallásosság a legjeltünőbb faji sajátságai s ugyanezek költészetének uralkodó vonásai is.
