Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1925

VASS MIKLÓS

1879—1925.

Erős hitű papot, áldozatos lelkű hazafit, nagyszívű embert, kitűnő tanárt, felejthetetlen jóbarátot siratunk. 1925. november 4.-én megrendítő hir borította nemsejtett gyászba intézetünket. Vass Miklós meghalt.

Szervezetének látszatra teljes épségében hajtotta fejét pihentető álomra, melyből nem ébredt föl többé. Pár órával korábban még előttünk állott jellegzetes alakja, gyönyörködtünk szellemének sziporkázásában, a szemeiből mosolygó derűs életkedvében, melegedtünk törhetetlen hitéből táplálkozó lelkesedésének lángjainál és ime, most lezárva a nyilttekintetű szem, néma az ékesbeszédű ajak, nem dobban többé a minden szép és nemes iránti szeretettől fűtött szív.

Ez a melegen érző szív lett a gyilkosa.

Rejtve, senkitől észre nem véve fejlődött benne az alattomos kór és a legnemesebb szívnek megállást parancsolt váratlanul és könyörtelenül.

Pedig mennyi szép terv, mennyi szárnyaló gondolat, mily ragyogó álmok, mily gazdag remények vártak még megvalósulásra 1

A rendjéhez hűséggel ragaszkodó szerzetes, a rendületlenül bizakodó hazafi, az eszményi célokért buzgolkodó tanár lelki szemei előtt egy uj magyar világ igéretföldjének körvonalai rajzolódtak ki. Ennek az uj magyar világnak volt nemcsak rajongója, hanem munkás napszámosa is; érte tudott, akart és szeretett dolgozni. Hitének tüze és lelkesedésének ereje nem ismert akadályt, sem lehetetlenséget, csak időbeli távolságokkal számolt, melyek napról-napra maguktól fogynak. A jövőbe bízva tekintő lelke állandóan a legszebb magyar álmok valóraválásán csüggött. Hite a legválságosabb napokban sem ingott meg, a fenyegető veszedelmeket csak a magyar égen átvonuló felhőknek tekintette. Hiába tépte szét a trianoni átok hazánk területét, ő meg nem fogyatkozó hittel bízott abban, hogy amit Isten bölcsessége egységesnek alkotott, azt semmiféle földi hatalom szét nem darabolhatja, legfeljebb ideig-óráig. A mai gyászos állapot csak rossz álom, melyből nemsokára dicsőségesen felébredünk.

Az idegen erőszak fájó sebet ütött szívén, mikor lehetetlenné tette nemes vonalú szerzetes-tanári működésének folytatását, sőt el is üldözte nagyon szeretett városából: Kassáról, hol élete javarészét töltötte. A jobb jövő reményétől azonban ez sem tudta megfosztani. A nyomasztó viszonyok között csak fokozódott lelki ereje és még izzóbb hittel tanított és lelkesített.

Jó és balsorsban mintaképe volt a hivatása magaslatán álló magyar tanárnak. Szaktárgyaiba, de különösen a történelembe meggyőződéses lelkesedéssel merült el. Erre nevelte tanítványait is. Katedrára termett ember volt, aki tantárgyainak nemcsak adatait ismertette meg növendékeivel, hanem bevezette őket az események és viszonyok szellemébe. Előadásaiban a történelem lelkét idézte tanítványai elé, hogy megvilágítsa a multat, melynek tanulságai — ha sokszor gyászkeretben jelennek is meg — oly megbecsülhetetlen kincsei a mai kor magyarjának. Ékes formájú, lendületes, megkapóan színező és szemléletes magyarázataiból a haza, a nemzet, a tárgy és az ifjúság iránti szeretet melege és fénye sugárzott, melyben benne ízzott a szilárd meggyőződés ereje is. Növendékei lelkesedéssel hallgatták, mohó okulásvággyal szívták magukba tanításait és tisztelettel, szeretettel övezték alakját.