Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1924
6 kasztjával törődhetett. Más kaszt érdekeivel nem törődhetik, de nem is törődik. Minden erejét, érdeklődését a saját rendje köti le magának. Csak rajta keresztül volt valaki; csak így boldogulhatott az egyes ember. Mit keresne hát az ő lelkében az egészet, a nemzetcsaládot átölelő eszme? Dehát a társadadalom rétegződése, tagozódása maga volt-e a nemzeti szellem elhanyatlásának okozója? — Nem. Hiszen munka megosztás a társadalmi osztályok szülője; maga a munkamegosztás az élet követelménye. Fa nincsen gyökérzet, törzs, lombozat nélkül; testi élet különböző funkciókat végző tagok nélkül. Nincs még olyan kezdetleges, nomád társadalom se, mely ki ne termelne magából valami születési, vagyoni, erkölcsi és szellemi arisztokráciát. Nincs olyan szélső demokrácia, bolsevista társadalom se, amely idővel létre ne hozna végül is valami korszerű munkarendet, rajtanyugvó társadalmi rétegződést és magasabbfoku életrendet képviselő vezető osztályt. Nincsen olyan khaosz, mely valamiféle rendszer felé ne törne. Nincs olyan felfordulás, vagy forradalom, — még ha olyan romboló is, — mely végül is konszolidációt, rendet ne akarna. Á nemzeti gondolat meggyengülésének oka sem a társadalmi rétegződés maga, hanem az ősi igazságok elfeledése és a társadalmi osztályok önzése. Abban volt a baj, hogy a kasztokból kiveszett a közös származás, a közös múlt, összetartozás, egymásra utaltság testvéri érzése. Kiveszett annak tudata, hogy a kasztok mindnyájan egy testnek részei; egy és ugyanazon családnak tagjai, akik kölcsönös megbecsüléssel, támogatással, igazsággal és egyetértéssel tartoznak egymásnak, mert egymás verejtékéből élnek s azért egymásért is kell élniök. Igaz, ebben az elidegenedésben és széthúzásban része van történelmi tényezőknek is. Mert ne feledjük, hogy ez a nagy átalakulás a népvándorlás viharzásában történik. Barbár néphullámok söpörtek végig akkor Európán és öntötték el a világot. Győzők és legyőzöttek — honfoglalók és autochtouok maradtak utánuk: honfoglaló harcok után is gyűlölködő ellenségek. Faji, vallási, műveltségi külömbségek emelnek közéjük választófalat. Ami életforma, eszme szent a győzők előtt, az gyűlöletes a legyőzöttek szemében. Ám csendet parancsolt az élet. A bellum omnium helyébe a pax omnium lépett: békés érintkezés, vérkeveredés. Századok folyamán uj népegyéniségek lépnek belőlük a porondra. Nincs egy nép sem Európában, mely tisztán őrizné honfoglaló ősei vérét; nincs nemzet, mely hamisítatlanul származtatta volna át a mai utódokra az ősök karakterét. Uj temperemantum, uj típus, más életformák s ideálok léptek a régi helyébe. Bennük már halaványabb a közös származás tudata; a közös múlt emléke lassacskán elveszett. Megváltozott a tudatalatti tartalom. Ezzel természetszerűleg vesztett erejéből a nemzeti eszme is. A távolodást aztán fokozták a letelepülés, geográfiai és tájhatások s még inkább növelte az elidegenedést a társadalmi kategóriák önzése. Ezek valósággal konzerválták a legyőzetés emlékezetét. Mert a nemesi osztály, a győzők rendje volt a nemzet, a kiváltságos rend. Az alsóbb rangú osztályokba tömöríttettek a legyőzöttek vagy meghódoltak. Más munkarendszer, más megoldás persze akkor nem volt lehetséges. Várni nem lehetett, sem pedig kísérletezni. Sürgetett az élet. Azok a népvándorláskorabeli gyerek- népek átvették azt a munkarendszert, amelyet itt találtak: a római birodalomét. A középkori berendezkedés nem is egyéb, mint szerves folytatása a rómainak, amelynél akkor nem volt jobb sehol. Az óriási haladás benne a rabszolgaság átszelidülése jobbágysággá a kereszténység hatása alatt. Akkor se lehetett máskép, ma se lehet máskép békés életet teremteni csak egyféleképen. Úgy, hogy a társadalom egyik része végzi a munkát, a másik résznek az a dolga, hogy a munka rendjét fönntartja és azt biztosítja. — A munka a társadalom tápláló vére. Azért mindenéletre való társadalomnak főgondja a vérkeringés rendjének zavartalanságának biztosítása. A munka rendjének felborulása: a társadalom felbom
