Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1923
5 bánat?! Nekünk, mert a múltak távlatán kiólesedett tekinteted előrelátta, hogy a négy folyam mentén nem a régi bon áll majd, nem a győzelmek hazája, hanem egy jégkeblű, fásult szívű nép lakik itt, mely hősi hírét elfeledte s most csak szé- delegve tekint régi dicsőségének saslakára. Egy korcs nép állt a kihunyt helyére, „gyönge fővel, romlott, szívtelen ............nevében él csak, többé nincs jelen . . . s önmaga nem lesz hazája védfala. Sötét bánatán alig-alig csillan át a reménynek egy pici sugara: talán teremnek még jobb fiák, kik védve állják körül. Teremnek. Elkövetkeznek a Petőfi napjai. Petőfi! Kiejtem ezt a nevet.............csengése végigsuhan a lelkemen s a végtelenség gondolatát ébreszti fel bennem. Ez a név zászló, melyet nem téphet ronggyá a vérből táplálkozó történelem, ez a név hadsereg, mely előtt meghátrálnak gyűlöletbe öltözött ellenségeink, ez a név lázadás, tagadás, örök tiltakozás minden ellen, a mi kisszerű, a mi silány, ami embertelen. Ez a név nekem nem puszta irodalomtörténeti adat, hanem fogalom. Fogalom, melyben tisztán, átöröklés nélkül csodálatos módon ütközik ki a magyar faj nemes büszkesége, izzó hevülése, fellobbanó szilajsága, derűs életkedve, álmodozó merengése, elmélázó komolysága. Verseiből is ez árad ki: a magyar róna szabad világa, kalászfektető pengék ezüstős csengése, a magyar vizek hangtalan sikamlása, a magyar föld ritmusos zenéje. Lelke ringatja az Alföld játékos délibábját, játszik az akácok fürtös fehérségével s vágyik a kis lakba, hol két ölelő kar várja s ő csügg az ajkon a viszontlátás csókba fulladt boldogságában. — Csodálva néz a Kárpátok büszke magasságára s a boldog órák szép emlékeinek helyén rátalál a szép vidéknek szépséges leányára. De mikor a nyári nap déli sütésére ráveti árnyékát szeptember borongós hangulata, a boldogság exaltációjára a megsejtett elmúlás, elhull a virág, eliramlik az élet, akkor már érzi azt is, hogy ezt az eliramló életet nemzete szolgálatába kell állítania. Lángoló szemében lobogó ritmusok égnek; a háromszínű zászlók selyme szíven csókolja s felszakítja lelke zsilipjeit s kardjával írja száz szívbe legszebb versét: a halált. A hasztalan, a hiábavaló magyar halált, mely őt is magával ragadja előre megálmodott sírjába, hogy a magyar éjtszaka még sötétebb legyen, hogy a magyar bánat még vigasztalanabb legyen. Nincs is rá szükség. Dalolni nem szabad, zokogni csak befelé hulló könnyel. A sebzett vad hangot adhat kínjának, magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad! De lehet-e a szívnek megtiltani, hogy ne fájjon, a költőnek hogyne daloljon, hogy ne vigasztalja nemzetét? A bánat megöl, ha nem talál kifejezést. A sír nem boríthatott el mindenkit, bármily gazdagon ásták is; a gondolat a börtönből is kiszabadul. Lassan felsír megint Tompa édes-bús allegóriáiban, Arany borongos lírájában, felsikolt a „vén cigány“ hattyúdalában s Niobe fájdalmával jajdul fel az ősz Vörösmarty ajkán kétségbeesett kérdéssé tömörülve: „Mi a világ nekem, ha nincs hazám? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltozom be a nagy végtelent, Miért én éltem az már veszve van“. Elkárhozott a lélekkel érzik ezt a sztregovai hársak alatt is. A nemzet nagy gondolkozója saját szíve bánatára keres feledést s csalódott lelkében drámává sűrűsödik a magyar bánat, a magyar tragédia. A tegnapnak ír s egyúttal a mának. Nekünk jobban, mint önmagának. Hiszen Ádám örök nyugtalansága vonaglik a lelkűnkben s űz, hajt új utakra, mert fáj a mai magyar élet, fáj a fáraók zsarnok korbácsütése; a Miltiades sírverse meghajlásra készteti büszke homlokunk, mert haldokló hazánk peremén Sergiolusok tobzódnak a kéjben ; az apostol hiába mutat a keresztre, a Tankrédok kifáradnak, de nem értik meg szellemét; a tudomány megalázkodva horoszkópot csinál s az üresfejűség az Élet lugasában diadalt arat; a Dantonok forradalmi paroxizmusa az elhagyott oltárokra is üszköt dob; a Tower s Temze közt zúg a zsibvásár, melyen szennyes kufárok adják és veszik Szent István-koronájának kapzsi kezektől széttört darabjait. Idézlek Madách ! Mondd érdemes-e így küzdeni, mondd lehet-e így bízni?
