Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1923
A MAGYAR BANAT. Irta: Bujdos Balázs. Úgy kezdem, mint a mesét: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Szép, de szomorú ország. Ege sohasem mosolygott kéklőn, földjét sohasem csókolta napsugár. Féríiai komor szótlansággal jártak, leányai ajkán meghalt a nevetés, nem csengett a dal. A temetők némasága uralkodott itt, a temetők nyugalma nélkül; a szemeket elfutotta a könny, nem a multat, a jelent siratták; a szíveket nem a legnemesebb érzelem dobogtatta, hanem a félelem. A sötétszínű tengerből minden nap feljött a kielégíthetetlen szörny, hogy elnyelje áldozatát: a legdaliásabb ifjút s a legszebb leányt, Megriadt gyermeklelkünkkel ugy-e milyen jó volt az anyai karok puha ölelésébe menekülni s ráeszmélni arra, hogy ez nem valóság, csak mese, hogy ilyen ország nincs ? S felnőtt korunkban, érett ésszel milyen nehéz megérteni, hogy még sem volt mese, hogy van ilyen ország. Ország, mely nem ismer tavaszt, csak borongós őszt, csak levélhullató hervadást. ahol a napsugár csak azért ragyog fel, hogy utána annál éjfélibb felhő boruljon felénk, ahol az emberek mulatsága csak halotti tor, ahol a mámor, a jókedv, a mosoly, a kacaj csak álarc* mely eltakarja igaz valónkat, hogy tekintetünk el ne árulja a félelmet, a gyötrelmes aggodalmat a holnaptól, a kielégíthetetlen Szörnytől, a Végzettől, mely mindennap megjelenik, hogy elrabolja tőlünk azt, ami még megmaradt: a tört reményeket, a megtépett hitet, hogy elrabolja egyetlen szent örökségünket, azt a kincset, mely csak nagy telkeknek, csak nagyrahívatott nemzeteknek jut osztályrészül: a szentelt fájdalmat, a magyar bánatot. Azt a bánatot, mely ott hömpölyög a Buda, Mohács, Nándornál elfutó nagy folyóban, áizeg dombtalan Alföldünk hullámzó arany kalászaiban, suttog a Kárpátok fenyveseiben, jajong a Hargita panaszos zúgásában s felhördül a Balaton háborgásában, a mi bánatunkat, mely mint Prometheus sássá szívünkbe vájja karmait, mely rejtett sóhajokból, epedő vágyból, kínok közt született mosolyból, kínzó önvádból, kibeszélhetetlen fájdalomból szövődött s azért patinázódott széppé, azért stilizálódott a költők ajkán imádsággá. Ez az imádságos költészet tartott fenn bennünket. Szívünk minden dobbanása egy- egy sebet üt rajtunk s az ezeréves magyar élet folytonos vérzés lenne, ha nem volna a bánatnak költészete. Igaza van Taine Hypolitnak, a bölcselkedő aesthetikusnak hogy a környezet, a milieu nemcsak a hétköznapok apró küzdelmeiben felőrlődő emberre nyomja rá bélyegét, hanem a művészre is, azért az ő leikéből kipattanó gondolatoknak, eszméknek melegágya jórészt szintén a környezet s annak hangulata. Hellas kék ege azért mosolyog reánk Homeros énekeiből, a büszke Róma büszke költője azért ír ódát s a mi bordalainkba azért hull a könny, a mi himnuszunk azért halkul fájó elegiává, mert ami kincsünk: egy szentelt fájdalom, mert a mi vigságunk : sírva- vigadás. Ez a szentelt fájdalom, ez az örökségbe kapott bánat borong az igricek kobzán, ezen merengnek a honfoglalók, mikor a regősök éneke szemük elé fátyolozza az elhagyott őshazát; a lantosok énekében ez panaszlik, mikor az új haza romlásán keseregnek s ez erősödik a megsebzett oroszlán zúgó üvöltésévé a Zrínyi súlyos épikájában, akit a nagy lelkek umbrái nem hagynak nyugodni, kortársai még ke- vésbbé, mert fáj neki a gyűlölködés, a széthúzás, a viszálykodás, a pártoskodás, a 1*
