A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Gimnázium 1937-38. Tanévi Értesítője

Kilencszáz év misztériuma

iíiíeHCS'zcuz év Hiivztétiutoia.

Az a, felfogás, amely hősökre és velük szemben a szürke nyáj- cmberek végtelen tömegére osztja az emberiséget, talán nem is any- nyira romantikus, mint azt még nem is olyan régen vallottuk. A sors által megáldva, vagy megverve, a történelmet sohasem előre, hanem mindig visszafelé tekintve szemlélhetjük, s ebből a határtalan távlatból nem a névtelenek, hanem az izmos egyéniségek emelkednek ki. Nem is egészen igaztalanul. A történelmet nem valóságos, hús-vér emberek, hanem eszmék mozgatják, amelyek elevenebben ragadják meg a maguk dinamikus erejével a sorsot, mint a tények földhöz tapadó tömege. Valami hihetetlen erejű, határozottan sohasem öntudatosítható belső feszültség hajtja a népeket történelmük végső beteljesítése felé. Ez a feszültség robbanásig halmozódhatik fel egyes, a népsorssal telített egyéniségekben, akiket önmagukat is elemésztő indulatok hajtanak a határozatlan, de mégis bizonyos cél felé. Népük egész szellemisége, vágyai, céljai, akarata ott izzik bennük, s a megszállottak révületével vállalják az önpusztítást is népük jövőjéért, az ismeretlen, de megérzett célért. A beteljesítés fanatikusai akkor is, ha sorskezdés a küldetésük.

Kilencszáz éve annak, hogy a magyar sorskezdés nagy miszti- kxisa befejezte feladatát. Szent István olyan nép küldetését ismerte fel elsőként, amely a keresztviselés isteni tragédiáját -hivatott betölteni Európában. Egyéni tragédiája abban állott, hogy népe csak a tragédiákat érezte csontjaiban, ő pedig látta a feltámadás húsvétjait is. De csak egyedül látta, s ezért volt hős, az élete meg tragikus.

A szentek misztikus hevületével tudta, hogy két irtózatosan kegyetlen ököl, Kelet és Nyugat között fog vergődni a magyarság időtlen időkig. Neki kellett először meglátnia nemzete társtalanságát, megélnie azt a szörnyű kínt, amely ebből a felismerésből származott. De vállalta a tragikus hősök önmarcangolását, saját testéből vágta ki a sorsa ellen pogányul lázadó magyarság vezéreit, pedig neki fájt legjobban az öncsonkítás. Mégis lesújtott, mert elő kellett készítenie népét az életre is, a halálra is, hogy tudja, azt, amit csak királya tudott eddig: élet és halál a hivatása, nem boldog lét és nyugalom, elmerülés a szürke és értelmetlen semmibe. A felelőtlen, boldog gyermekségét élő népet bölcsőjéből egyszerre gyilkos végzetet vállaló férfivá kellett érlelnie. Heroikus népet kellett nevelnie, elő kellett készítenie arra a nagy drámára, amelynek minden felvonása a görög tragédiák élet- és halálközelségét tükrözi, sőt elmossa a határokat kezdet és vég között. A lét a világtörténelemben sohasem sejtett értelmet kapott a magyar nép számára úgy, ahogy azt első királya halálos biztonsággal megfogalmazta számára: „veszedelmes életet“ kellett