A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1934-35. Tanévi Értesítője

A kétezeréves Quintus Horatius Flaccushoz

4

haza ellenségeivel való élet-halálharcra gondolsz. Egész működésed ezt hirdeti: a hazáért első sorban jól kell élni, nem meghalni.

Mennyit gyötrődött aztán szíved-lelked, midőn 24 éves korodban ideálod összeomlása után amnesztiát nyerve végre hazatérhettél és a legjobb atyát, az eszményi nevelőt, az egyszerű végrehajtót, kinek műveidben halhatatlan emléket állítottál (sat. I. 4. és 6.), már nem találtad az élők sorában, birtokodban pedig új tulajdonos telepedett meg: nagy átalakulások idején gyakran áldozatul esik nem egy emberi élet és vagyon. De ha a megmásíthatatlanba bele kellett is törődnöd, a szédítő örvény láttán, mely a hatalmas Rómát a mélységbe akarta rántani, mérhetetlen fájdalommal és keserűséggel telt meg szíved. És milyen keserves lehetett Neked, aki jó atyád mellett az élet gondjait nem ismerted, s aki jövödet a legszebb színekkel ecsetelted Magadnak, kenyérkereset után nézned és megelégedned egy kis titkári állás szerény jövedelmével. Magad mondod (Ep. II. 2. 51.): paupertas impulit audax I ut versus facerem („a vakmerő szegénység vitt reá, I hogy verset írjak.“). Ekkor mutattad meg, mennyire hű maradtál elveidhez, mert nem viselkedtél olyan félénken, mint nagy politikai zűrzavarok alkalmával a legtöbben; hiszen nem csatlakoztál a győztes félhez, és anyagi jólét fejében nem adtad el meggyőződésedet, sőt igazán vakmerő szóval a nagyhírű görög költőnek és mintaképednek, Archilochosnak modorában, kíméletlen támadásokat intéztél személyek és állapotok ellen iambusaidban, melyeket epodusok- nak is neveznek. Mert hallatlan bátorság kellett ahhoz, hogy valaki 39-ben scelesti-nek, gonosztevőknek, átkozottaknak nevezze az újból fenyegető polgárháborúban résztvevőket, első sorban a vezéreket, köztük Octavianust és kimondja borzasztóan komoly ítéletét:

„mi veszítjük el őt (Rómát), átkos vérből eredt faj...“

(epod. 16. 9.)

„Ügy van, kemény sors űzi Róma gyermekit testvérölés szörnyű bűne, mióta Remus tiszta vére földre folyt,

az unokáknak átkául.“ (epod. 7. 17. skk.)

(A magyar fordítások Csengery Jánostól valók.)

Egyszer meg egyenesen arra akartad rávenni jobb érzésű polgártársaidat, hogy a veszendő Rómát sorsára hagyva valahol a Boldogok Szigetén telepedjenek meg (epod. 16.), pedig költőtársad, kit a keresztények prófétájuk gyanánt tiszteltek, ugyanekkor egy boldog korszak eljöveteléről zengett (4. ecloga.). Mi ezekért a költeményeidért is, melyekben még kerested Magadat, hálásak vagyunk, mert tudjuk, hogy ezekkel készítetted elő a halhatatlan klasszikus görög irodalom első renaissance-át épúgy, mint Homeros nyomdokain haladó barátod Vergilius is, kinek munkássága a Tieddel együtt voltakép az első humanismus Európában, melyet majd a Nagy Ká- rolyok és Petrarkák fognak diadalra juttatni. Ákik tudatlanságukban vagy rövidlátásukban imitatornak, szolgalelkű utánzónak kiáltottak ki, azoknak bátran kijelentheted, hogy munkásságod a méhecske munkájához hasonló, mely az innen-onnan összeszedett anyagot mézzé alakítva mint saját termékét nyújtja (c. IV. 2. 27. skk.); annál is