A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1933-34. Tanévi Értesítője

Széchenyi

5

tének reformjáról, lelki berendezésére vonatkozólag a következő alapelveket ajánlja: az erők koncentrációjúi, a lépésről-lépésre javítást, a közjóra való tekintetet és a kultúrvágyat. Az egyén ezen normák szerint reformálja életét. A megkapó ebben az. hogy ugyanezen eszmék szerint akarta az egész nemzetet is reformálni, hisz a nemzet élete a megnagyított egyén élete. „A kiművelt emberfő“ száma a döntő a nemzet életében is. Ideálja a mélyebb műveltség, amellyel együtt jár a lélek és lelkiség nagyobb megbecsülése, bensőségesebb érzések, mélyebb humanizmus és vallásos élet. Történelmi realizmusa az állandó veszélyek közt nőtt naggyá. Széchenyi a valóság embere. „Édes gyermeke“, a lánchíd, mint „apa“ őrködik a magyar folyók szabályozásán, a főváros csinosításán, a jobbágy felszabadításán, a magyar nyelv ügyén, az országutak járhatóságán, port, sarat, szennyet egy lendülettel akar letörölni a magyarság arcáról, szeme ezerfelé villan, „szívének és elméjének minden rugója állandóan mozog, mint nyilvános fellépéseinél arcának izmai.“ Széchenyi, ez a „józan“ ember, ki gyűlölt minden önáltató ábrándképet, végül mégis csak egy utópiánál, egy szent ábrándnál köt ki: a megszállott lélek révületével követeli a jobbak, a lelki nemesek, a szigorúbb erkölcs uralmát. így győzte le Széchenyi a nemzeti halál látomását.

És te, ifjú magyar, ki 1934-ben még mindig egy „magát szünet néküli álmokban hintázni szerető Hunniában élsz“, te most fiatal homlokod tenyeredbe hajtva azon töprengsz, vájjon a viszonyok oly rosszak, vagy az emberek gyengék. Megható tudákossággal talán új gazdasági rendszereken töröd a fejed, vagy agyafúrt technikai találmányon jár az eszed. Megnyugtatlak, nincs ma ember Európában, aki a megúnásig emlegetett gazdasági válságot intézményekkel meg tudná oldani. Ne fuss még mindig ködképek után, ne várj csodát, hanem nézz lelked mélyére, s tégy kíméletlen önvallomást! Ki vagy? Egy szegény, eladósodott földmívesnép fia vagy, egy megrugdosott és porig alázott nemzet gyermeke, egy néhány vármegyére csonkított éhes ország munkás vagy munkanélküli atomja.

Egy kiváló történettudósunk1, ki egy Széchenyi ihletével tartja kezét a trianoni Magyarország ütőerén, ennek gazdasági, kulturális, politikai, társadalmi életét vizsgálva, ugyancsak nem látja optimizmussal nemzeti életünket. Mi történt az 1918-as összeomlás óta? A felbomlás lét vagy nemlét hangulatában fellobbant a tűz, s visszatértünk újból nemzeti kultúránk igazi forrásaihoz, a történelmi önismerethez és a népi erőkhöz. A sok jóindulat ellenére sem tudott azonban egy keresztény demokratikus nemzeti egység kialakulni, szétrobbantották azt a belső nagy, társadalmi feszültségek, mint pl.: a földkérdés, felekezeti kérdés, kapitalizmus, a generációk problémája stb. Újból működött az egymás ellen „agyarkodó méhraj“. Az egy évtized alatt szervezkedett pártok, egyesületek eredmény nélkül széthullottak. Első és legsürgősebb teendőnk lenne tehát egyszer már valóban megteremteni azt az áhított Nemzeti Egységet, eloszlatni a belső feszültségeket, kialakítani az új magyar nacionalista tipusát. s nemzeti sorsunkat a nemzettest minden tagjában tudatosítani. Ez utóbbi a legfontosabb. Mert mi a nemzeti sorsunk? Kis államok ellenséges gyűrűje vesz minket körül. E kis gyűrűn kívül egy még hatalmasabb öv húzó1 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 1934.