A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló-Reáliskola 1929-30. Tanévi Értesítője

Szent Imre herceg

6

szent Gellert püspök. Az életszentségre törekvő ifjúság mellé mi is kérünk szent szülőket és szent nevelőket! Krisztus kedvencei, az ifjúság mellé, Isten nyája mellé pásztorokat kérünk, nem béreseket. Az örök Magvető kalászai, vetése: az ifjúság mellé pedig nem madárijesztőket keresünk, hanem őröket. Vannak helytelen gondolkozású szülők és rossz pedagógusok: ők nem őrök, hanem madárijesztők, akik ösztövér teóriák vázát felruházzák össze nem illő, innen-onnan kölcsönzött világnézeti rongyokkal, akiknél a szív tarisznyája üres, akiknél a fej fűrészporból van, akiket csak a szél ringat, de maguk nem mozognak. Felőlük nyugodtan jöhet fekete zsákjával az ellenséges ember konkolyt vetni Isten vetése: az ifjúság közé. Szeretni kell az ifjúságot! Aki a szegényeken akar segíteni, annak a szegények közé kell mennie, Krisztus a halálon akart segíteni, azért meg kellett halnia. Aki az ifjúságon akar segíteni: gyermekké kell újra lennie. Gyerünk cserkésztáborba velük nyáron, kirándulni tavasszal, törjük le télen a legmérgesebb jégcsapok orrát és vívjunk tőrpárbajt velük, söpörjük le a bavat az erdei Madonna térdeplőjéről, hogy le lehessen borulni rá! Ha azt akarjuk, hogy legyenek szent Imrés fiaink, akkor legyenek előbb szent Istvánt követő szüléink, szent Gellértet kísérő nevelőink.

A magyar nép tragikus sorsát meghatóan emeli ki az a tény, hogy első magyar nyelvemlékünk egy halotti beszéd. Mily nemzet lehet az, amelynek irodalma egy ravatali beszéddel kezdődik! De most a nemzeti élet folytatása, az ifjúság, nem halotti beszéd lesz, hanem föltámadási ének! Intonálója, előimád kozó ja legyen ennek szent Imre herceg! Hogyan kezdődjék ez a feltámadási ének? Ügy, ahogyan a ministráció kezdődik: „Introibo ad altare Dei, ad Deum, qui laetificat iuventutem meam: Odalépek az Űr oltárához, az Istenhez, aki megőrzi, megvidámítja az én ifjúságomat.“