A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1911-1912. tanévről
Dr. Potoczky Lajos: Ibsen
18 legtöbb élet vértől és jajgatásoktól távol múlik el és vannak hatalmasabb és tiszteletre méltóbb törvények is, mint a szenvedélyek törvényei. Ibsennél a mindenapi élet szépségét és nagyságát, mélységét és komolyságát ismerjük meg. Gyakran úgy vagyunk vele — mondja egy jeles ismerője — mintha valami vasúti kocsiban együtt utaznánk teljesen idegen, de egymást ismerő emberekkel, kik személyes ügyeiket tárgyalják; hosszabb utazás folyamán lassanként meglehetősen bepillanthatunk ugyan a beszélgetők viszonyaiba, de azért nem egy dolog homályos marad számunkra. Jellemzett személyei összetett, mozaik-lelkű emberek. Sem jók, sem rosszak, hanem kevert valójúak. Sok vonásból állanak, mint ahogy egy vastag kötél sok kenderszálból van sodorva. És Ibsen értett hozzá, hogy jellemeinek kenderszálait felfejtse, megmutassa. Friss, határozott szenvedélyek aránylag ritkán szerepelnek nála, inkább a nyomott lélekállapot tusáit láttatja, töprengéseket, ingadozásokat. Szinte visszafojtott lélegzettel figyeljük drámáiban, hogyan születnek az érzések, miként erősödnek szenvedélyekké mimódon emelkedik a lélek hőfoka, feszültsége és ezzel szemben hogyan erőtlénedik az akarat, miként roppan meg az az erkölcsi érzék. Aprólékos gondossággal festi a valóságot, bizonyos kedvteléssel mutatva a testi állapotok hatását a lélekre s bevilágítva a szív legsötétebb redőibe is. Az élethűségre való Lörekvés késztette arra, hogy a verset és ritmust a prózával cserélj a fel, mert úgy érezte, hogy a valóságot a mindennapi élet nyelvével tükrözheti csak igazán vissza. A frázisszerű nagy szavaknak esküdt ellensége (a Schiller-féle érzelgős szavalást utálta). Stílusa meglepő egyszerű, a köznapi élet fotográfiája, de kopott szavaiban gyakran, szinte delejes, lírai erő van s mintha titkos belső tüztől izzanának. Ilyenkor egy-egy szó világokat tár fel. Általában a szavak csak annyiban értékesek előtte, a mennyiben ember-lélekkifejezők. Ibsen költészete telve van apró finomságokkal, melyeken a felületes olvásó könnyen átsiklik, mert észrevevésükhöz érzék, értékelésükhöz elmélyedés szükséges. Ez egyszersmind egyik oka annak, hogy Ibsen nem könnyű olvasmány s bizonyos értelemben mindig csak a „kiválasztottaké“, a lelkileg kifinomodottabbaké marad. A modern francia drámák éles körvonalú jeleneteihez, hevesen lüktető, szellemes, friss és amellett átlátszó párbeszédeihez szokott tömeg nem igen tudja élvezni őt, akinél minden szónak, mikép a félbenmaradt taglejtéseknek is, súlya, jelentősége van. Sehol hiába való töltelék, szószaporítás. Személyei nem is annyira cselekedetekkel jellemzik magukat, mint inkább szavaikkal árulják el belső világukat. Legerősebb oldalai közé tartozik az a művészet, amellyel párbeszédeit kidolgozta, finomította, az a gond, amellyel a jellemzés szolgálatába állította. Túlzás nélkül mondható Ibsen a modern dráma-irodalom legtökéletesebb dialógus-írójának.
