A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
34 — pusztán a rajzfinomságok által lehetetlen. Ez igazolja, hogy a tájfestés az ábrázolás kellékeit mily becses vívmányokkal gazdagította. A régi idők nehézkes közlekedése és izolált kulturléte magyarázza meg, miképpen történhetett az, hogy oly kérlelhetetlen naturalista, mint a spanyol Velasquez, kortársaira hatástalan maradhatott. Tájképet alig festett, de kétségtelen, hogy ami keveset adott, a legelsők közé sorozza őt. Művészete még ma is alig hozzáférhető s abból a pár udvari arcképből, amelyek a múzeumokban találhatók, elég annyit észrevenni, hogy a színtávlatot már igen kis térfogaton, egy emberi arcon is érvényre tudja juttatni. Rembrandt kérlelhetetlen naturalizmusa az utolsó határkő aXVll. század festészetében. Nála is a szín egyik legelső probléma, de mégis az ő neve a világossággal s az erre alapított kompozícióval áll szorosabb összefüggésben. Színezés tekintetében a tompa, fülledt félhomályon átderengő színmélységek felkutatása legfőbb érdeme. Tudja már, hogy a fény a színeket tompítja s azért a fényben ragyogó részeknél a formákra ügyel. A homályban pedig a telt nedves színeket hangsúlyozza erősebben, hogy fényhatása annál hatalmasabban érvényesüljön. Végül mindent átvon valami ezüstös csillogással s életet önt a legszennyesebb, legsötétebb zugba is a levegő rezgésének ily módon való éreztetésével. Mégis Rembrandt főérdeme a fényhatások eddig nem sejtett fontossága, amelyről később szólunk. Itt a színfejlődés keretében mint tájfestőt emeljük ki, aki határozottan a tiszta tájkép megteremtője. E csodálatos lángész, kinél nagyobbat Hollandia nem szült, rézkarcaiban a természet legközvetetlenebb ábrázolójának mutatkozik. Nem keresi a káprázatos színhatásokat, Rubenshez képest szegénynek mondható e tekintetben, de éjjeli tűz- vagy holdfényben, az esti szürkületben szinte emberfeletti látóképességgel elemezi a színeket. Említettük már, hogy amióta a festészet érdemesnek találta az ember becses önlényének minden hozzátartozó testi és lelki körülményein kívül az élő, örökké mozgó, változó, részleteiben is felségesen szép természetet vászonra vetni, végnélküli sora támad a kutató tájfestőknek és midőn Hollandia kimerült, Franciaország és Anglia vette át a szerepet a XVIII. században. Franciaországban az olaszos iskola még a XVII. században Poussain, Lorrain működésében annyira dominál, hogy meg sem közelíti Hollandia haladottságát. A természethez való nagyobb visszatérést csak a XVIII. század elején a rokokóban észlelünk. Vatteau, Boucher, Fragonard vidám kecses jeleneteiket könnyed, de igaz megfigyeléssel helyezik a mosolygó napfényben és virágillatban úszó parkokba, de a közelgő klasszicizmus elpusztítja ez üde virágokat is, hogy helyet adjon valami hideg, színtelen, fejlődésre képtelen iránynak. A klasszicizmus semmiben sem tett annyi kárt, mint a színlátás jól megindúlt fejlődésében. Alig hogy a tájfestés által megszabadúlt a festészet a formai és eszmei irányok egyoldalúságától, újra ránehezedett erre is
