A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
78 A helyes taglejtés. ^ tagi ej tea szépsége. Általános szabályul vegye a szavaló, hogy gestust egyáltalában csak ott és akkor használjon, ahol és amikor az a belső lélekállapotból magából önkénytelenül foly, amint azt fentebb Genée is kifejti. A taglejtés csak akkor igaz és természetes, amikor az ösztönszerű; ha végezzük, anélkül, hogy úgy szólván tudnánk róla; megtesszük, nem azért, mert akarjuk, hanem mert érezzük, hogy tennünk kell. „Nem természetes, hogy az ember beszédközben a karjait folyton mozgassa; azért kell karjainkat mozgatnunk, mert fel vagyunk indúlva, de nem szabad azokat azért mozgatnunk, hogy felindultnak látszassunk Ha taglejtéseink tudatosak, begyakoroltak, (mint az előadóknál többnyire) még akkor is mindig együtt kell megjelenniök az őket előidéző érzelmekkel és mindenkor önkényteleneknek kell látszaniok. Ezen kívül fontos még, hogy a taglejtések esztétikailag szépek is legyenek. A szavaló ne hányja-vesse karjait a levegőben, hanem mindig arra törekedjék, hogy mozdalatai a kellem benyomását tegyék. Spencer „Tanulmány a kellemről“ című munkájában azt mondja, hogy azok a mozdulatok teszik ránk a kellem hatását, a melyek a legkevesebb erőfogyasztással járnak. Tehát a gesztusnak könnyednek, mesterkéletlennek kell lenni. A taglejtés is, épen úgy mint a hangszin, különböző: minden indulatnak, kornak, jellemnek stb. más és más taglejtés felel meg. Máskép gesztikulál az öreg, mint az ifjú, más az örömnek, a csügge- désnek, a kétségbeesésnek stb. kifejező mozdulata. A különböző indulatoknak megfelelő gestusokra általános utasításokat adni, a taglejtés reflex-szerű természeténél fogva nem lehet; az átérzés maga megteremti a közvetlen helyes taglejtést; miheztartás végett azonban ideigtatjuk Luigi Rasinak néhány jó tanácsát, melyeket a színésznek ad, de a szavaló is hasznunkat veheti: Mikor elég a szó, a gestus hiábavaló. A gestust érezni kell. Mindazok, akik művészi hidegséggel bizonyos adott módon mozgatják kezöket, csak hamisak, modorosak, túlzottak lehetnek. Ha már nem kell gestikulálni, eresszük le a karunkat könnyedén, lágyan ; ha nagy vigyázva, lassan eresztjük le karunkat, akkor ez a mozdulat kemény, száraz, félszeg lesz. Ha pedig egészen szabadon engedjük leesni karunkat, úgy, hogy jól odacsapódjék oldalunkra, illetlenek leszünk. A kar minden mozdulatának a könyökből kell kiindulnia; a könyök teszi a kar mozgását szélesebbé, kerekebbé. Kezünket is — függetlenül karunk mozdulataitól — bizonyos lágysággal kell mozgatnunk ; ne legyen se nagyon összecsukva, se nagyon nyitva. Az ujjainkat könnyedén, művésziesen kell behajtanunk — a mutató ujjtól a kis ujjig bizonyos gyönge fokozással. A gestus a szóval sohase alkosson ellentétet. * M. L. Brémont: Lecture (Journal de l’université des „Annales“.)
