A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
38 A pontozás és az érzelmi tartalom. „Bírván az Istenek minden kegyét, Imádva férfiaknak általa, Szép és dicső — s lélekben oly setét, Milyen derült arcodnak hajnala.“ (Vörösmarty: Úri hölgyhöz.) A „dicső“-ig a hang melegen folyton emelkedik, azután szünet következik, és a hang az ellentét érzékítése miatt setéten alászáll. Lássunk még egy példát: „Álmaim is voltak, voltak ... Oh, én ifjú álmaim ! Rég eltűntek, szétoszoltak Mint köd a szél szárnyain. Az az ábránd — elenyészett; Az a légvár — füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ — nincs sehol 1“ (Arany J. Visszatekintés.) Ennek az egész versszaknak hangbeli pontozása nagyon érdemes a megfigyelésre. Az első sor vesszője előtt a hang nem emelkedik hirtelen fel, hanem csak lebeg és legalább is fél szünet tartandó; utána a „voltak“ a mély lemondás, csalódás hangja. Az egész második sor meleg, ábrándos emelt hang. Az utolsó négy sorban a szünetjelek előtti szavak élénken, emelkedetten, a szünet utáni szavak pedig sóhajszerű, csüggedt mély hangon ejtendők ; de az emelkedés és esés nem egyenlő ; a „világ“ szónál az emelkedés legmagasabb, mig a „sehol“ szónál az esés a legmélyebb. Amint e példák mutatják, a gondolat- és szünetjelet a szóbeli előadásban nem egyszerűen csak szünet tartásával fejezzük ki, hanem a gondolatnak és érzelemnek megfelelő hangárnyalással, a hang emelésével és esésével is, mely körülmény itt különösen tág teret nyit az egyéni felfogás művészi érvényesítésének. Látjuk tehát, hogy az írásjeleknek sem időtartami, sem zenei értéke nem állandósítható a szóbeli előadásban, azaz azoknak kifejezését határozott szabályokkal megjelölni nem lehet. Az egyszerű, nyugodt elbeszélésben még betarthatók az általános szabályok, de már pl. a drámai dialogok, érzelem-indulatkitörések és helyzet-festéseknél az írásjelek időtartami és zenei értéke az előadandó mű vagy beszéd érzelmi és gondolati tartalmától, a beszélő jellemétől stb. függ. Legállandóbb mindenesetre hangkifejezés tekintetében a pont, amely majdnem mindig megállapodást, hangereszkedést követel. Palleske azt mondja: „A pont a beszéd alaphangját jelöli, a vessző a középhangot, a kérdőjel a magashangot“. De hogy itt aztán mennyi finom árnyalat lehetséges a hangemelkedések és esésekben és a szünetek tartásában stb., azt a kevés bemutatott példákon is láttuk. De épen az adja meg
