A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről

Vende Ernő: A szavalás művészete

19 III. A kiejtés. Már említettük, hogy a nyelv nem a szem, hanem a fül számára létesült. Életet és lelket a nyelv tulajdonképen a beszédben és előadás­ban nyer a kiejtés által. Az írott szó csak a fogalom és gondolat tar­talmát tolmácsolja; a kiejtett szó azonban annak tartalmát hangalakjá­val együtt kifejezésre juttatja. A kiejtés tehát a nyelv külső formája, hangalakja, melyben a nyelv belső tartalma, a gondolat megtestesül, hallhatóvá lesz. És mint minden külső formában megjelenő szépnek, a kiejtésnek is megvan a maga esztétikája. A szépség itt is a tökéletesség­ben van ; t. i. szép a kiejtés akkor, ha az tökéletesen adja vissza a szó hangalakját, vagyis ha az tiszta és világos. A nyelv mint egy egész nemzet több százados szellemi munkájá­nak eredménye, a nemzeti szellemnek és gondolkozásnak bélyegét hordja magán nemcsak belső szerkezetében, hanem külső hangalakjában, tehát a kiejtésben is. A nemzeti szellemnek a nyelv hangalakjában megnyil­vánuló eme sajátságait, tehát a nemzeti formában kialakult „nyelvi szép“-et, minél tisztában és tökéletesebben kifejezésre juttatni egyik leg­fontosabb kelléke az előadásnak. „A tiszta kiejtés a hallgatót a nemzeti szellem szemléletére emeli“, mondja Rötscher Henrik, a hires német dramaturg. De eltekintve attól, hogy a tiszta kiejtés a nyelv széphangzását juttatja kifejezésre, — mi a szóbeli előadás hatását nagy mértékben emeli, — a tiszta kiejtés még a közbeszéd értelmességének is a legelső követelménye. A közönséges társas érintkezésben is az a célja beszé­dünknek, hogy megértessük magunkat; és bizonyára mindnyájan szíve­sebben beszélünk az olyan emberrel, aki érthetően beszél, mint az olyan­nal, aki affektált beszédmodora, tájszólásai, hanyag, vagy idegenszerű kiejtése miatt nehezen érthető. Az előadó pedig nemcsak megértetni akarja magát, hanem gyönyörködtetni is akar, annál inkább is kell tehát arra törekednie, hogy ne csak a mű tartalmát, hanem annak nyelvi szép­ségeit is érvényre juttassa. Az írott gondolatot átolvashatom újra, ha meg nem értettem elmélkedhetem rajta mindaddig, míg teljesen világossá nem válik előt­tem ; de a kimondott szó rögtön eltűnik, és minden homályosság, melyet a rossz kiejtés okozott, helyrehozhatlan értelmetlenséget szül, mely min­den művészi hatásnak megrontója. Vörösmarty a „Fiesco“ előadásáról irt színi kritikájában nagyon kikel a színészek hadart, értelmetlen beszéde ellen és a többek között1 azt mondja: „Hathat-e valaki, akit nem értünk! Az érthetetlenség a magyar színház megölő betűje. A józan ember kifárad, a müveit, a lel­2* A kiejtés szépsége. A kiejtés és az értel­messé^. Vörös­marty a ciejtésröl.

Next

/
Oldalképek
Tartalom