A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1905-1906. tanévről
Zsámár Lajos 1853-1905. Amily csendes volt az egész élete, olyan zajtalan volt kimúlása is. Az ősz beálltával sárgul a levél ; alig, hogy megfújja a hideg őszi szellő, lehull nesztelenül, zajtalanul. Ilyen volt az ő távozása is körünkből. A múlt tanév vége felé már betegeskedvén, mindjobban erőt vett rajta a gyilkos kór, mely aztán 1905. őszén, a lombhullás szomorú idején, sírba döntötte. A halál munka közben lepte meg; dolgozott, fáradott serényen, pihenés nélkül egész terhes életén keresztül. Mint tanuló és egyetemi hallgató a szorgalom mintaképe, mint nevelő és tanár a fáradhatatlan lelkiismeretesség példája volt. Sok fáradság, sok szenvedés után tért pihenni, de panaszkodó hangot, türelmetlen kifakadást még sem hallott tőle senki. Türelemmel viselte az élet nehéz és bántó gondjait, türelemmel járta a nevelő pályáját, melyen biztatásul virul ugyan itt-ott rózsa is, de melynek vándorát nem egyszer sebzi meg a hálátlanság, a meg nem értés szúrós tövise. Szerény visszavonultságban élt mindvégig ; igénytelen, egyszerű ember volt, de szívben nemes, érzésben jóságos. Szerette kartársait, bár ezt túlságos bizalmaskodással sohasem mutatta. Jó szívvel volt tanítványai iránt, bár előttük inkább csak a szigorú, de mindig igazságos biró képében akart feltűnni. Szerette az iskolát, hisz komoly kötelességtudását, lelkiismeretes munkáját csakis intézetének szentelte. Irodalmi munkásságot nem fejtett ki, társadalmi téren sem szerepelt, csak növendékeinek, csak az intézetnek áldozta zajtalan, de annál hasznosabb életét. Társaságban nem igen fordult meg, azt az időt, mit hivatala szabadon hagyott, népes családja körében töltötte el, otthon is a jóra, a szépre, a nemesre oktatva gyermekeit. 1*
