A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Szegedy Rezső: Jókai Mór emlékezete
siratják a letűnt magyar dicsőséget és a „Romlásnak indult . . fenséges rezignációjával tekintenek a jövőbe e táblabírák és ügyvédek, midőn megjelenik Széchenyi „Hitel“-e, új életre keltve a dermedt testet, lelkes munkára szólítva a lankadt magyarságot és oly jövőt hirdetve, melynek fénye elhomályosítja az annyit emlegetett régi dicsőséget. Midőn ifjúvá lelt, közeledni látta az ígért jövőt: a nemzet rálépett a kijelölt ösvényre, s az eszmék árja oly erővel ragadta, hogy maga Széchenyi lépett fel mérséklőnek; de aggodalmas szavai elhangzottak hitelt nem találva, mint Kassandra jóslata; az ifjúságot Petőfi tüzeli, a törvényhozókat Kossuth lángoló szavai lelkesítik ... és az emlékezetes küzdelemben, mely vérontás nélkül vívja ki a szabadság első feltételét, a sajtó szabadságát, immár vezető szerepet játszik Jókai Mór. A nemzetnek az alkotmányért, melyet a béke munkájával, az eszmék küzdelmével vívott ki, vérét is kellett ontania. S a fenséges küzdelemben, melyet egy új Tyrteus lelkesített, mely új Leonidasokat nevelt, ott találjuk Jókai Mórt is, amint lelkesítő szavával sereget toboroz, amint a forradalmi kormány hivatalos lapjában hirdeti a szentesített törvény erejét és híven követi az erélyes kormányzót mindaddig, míg a küzdelmet ideálisnak találja. De midőn úgy látja, hogy egyéni érdek háttérbe szorítja a nemzeti célokat, midőn az 1849 ápr. 14.-i kiáltvány elállja a kibékülés útját, felemeli szavát, szembeszáll a ragadó árral és népszerűségét feláldozva hangoztatja meggyőződését, hogy a Habsburg-ház detronizálása egyértelmű a magyar nemzeti ügy bukásával. — És látta Jókai az elbukott nemzet aradi vértanúit kimúlni a gyalázat fáján, mert szentesített törvényért küzdöttek, — látta, hogy örömmel fogadták a halált, mely megdicsőülésükre vált. Midőn pedig sötét kétségbeesés nehezedett e hazára, Jókai úgyszólván az egyedüli, ki nem veszti el bizalmát és reményét; bízik, hogy a nemzet ismét felegyenesedik ; bízik ősi erényeiben, melyek meg tudják nyerni az idegennek rokonszenvét, barátunkká teszik az egykori ellenségei, magyar alkotmányért lelkesedő honfiúvá a közénk telepedett „új földesurat“. És látta Jókai a „walesi bárdok“ dacát, hallott egy új Ossiánt keseregni a letűnt dicsőségen, látta, hogy a nagy vérontás nem tudta vérbe fojtani „az igét, az eszmét“, látta mily erő a költészel és művészet oly korban, midőn egy halálra sebzett nemzet életbentartásáról van szó. — Nemcsak látta és hallotta, de magának volt legnagyobb érdeme abban a küzdelemben, mely újból diadalra vezette a „Mégis mozog a föld“ igazságát. Az ifjú férfiúvá lett és látta, hogy a megpróbáltatás nehéz napjaiban egy nemzet sorsának intézéséhez nem elegendő az ifjú lelkesedés, hogy ehhez az önzetlen honszeretetnek és törvénytiszteletnek gyakorlati érzékkel, diplomatikai értelemmel kell párosulnia. De lelke féri,korában is ifjú maradt. És ezen körülmény, mely a költészetben páratlanul önállóvá teszi, a politikai működésben arra készteti Jókait, hogy lemondjon az önállóságról és követője legyen ama nagy államférfiúnak, kihez rokonszenv és sírig tartó barátság fűzi,
