A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája
- 19 — a rengetegbe. A király így is tett. A vitéz pedig örömkönnyeket hullatott ennek hallatára, „az árulóknak rauassagokat neem tuduan“. Erre a király hitelt adott a besúgóknak és nagy haragra gerjedt. A vitéz ekkor észrevevén, hogy a király az ő beszédét zokon vette, nagyon megijedt, haza sietett és elpanaszolta esetét a beszéd orvosának. Ez azt tanácsolta a vitéznek, hogy nyírássá le haját, hányja el drága ruháit, öltözzék darócba és jókor reggel járuljon így a király színe elé. Ha pedig a király ruhája felől kérdezi, mondja neki, hogy azért öltözött így fel, mert kész urát követni. Bár igen nehéz a járás azon az úton, melyen a király akar haladni, ő hűségesen ki akar mellette tartani; ura a gyönyörűségek közepette társul vallotta őt, tehát a nehéz életben is társa akar maradni. A vitéz így is tett. Hallván pedig a király ezen szókat, meggyőződött vitéze ártatlanságáról; őt még nagyobb tisztségre emelte, a vádlókat pedig keményen megbüntette. Jozafát ezenközben felnövekedvén, „az hős kórságnak alapatiara iutha“. Nagyon szomorkodott, hogy atyja őt nem bocsátja ki a palotából s egy szolgájának, kivel sokkal nyájasabban bánt volt, mint a többivel, elpanaszolta, hogy „sem az etők: sem az ital trneky ízes nem uona“. Meghallotta ezt a király s nagyon búslakodott, mindamellett nem akarta fiát még jobban elkeseríteni. Felékesítteté tehát a város utcáit és tereit, vidám táncokat rendeztetett városszerte s meghagyta híveinek, hogy semmi olyast ne bocsássanak fia elé, ami néki szomorúságot vagy bánatot okozhatna. Ekkor aztán kiengedte Józafátot a palotából. Azonban egészen véletlenül mégis a királyfi elé járult egy poklos beteg és egy vak. Csodálkozott rajtuk Jozafát és megkérdezte környezetétől, hogy kik ezek és mi a bajuk? A szolgák azt felelték, hogy ezek is emberek, s ama borzasztó nyavalyák, melyek őket gyötrik, ama kórságok közül valók, melyek a halandókat gyakorta meglepik. Erre ismét kérdé a királyfi: „Mindön embórökre zalhatnak e ez kórságok: auag cak nekiekre?“ A szolgák tagadó feleletére elszomorodva tért haza Jozafát. Másnap újra az utcára ment. Ekkor egy sánta, hibás nyelvű, megtört aggastyánt látott. Midőn kísérőitől megértette, hogy évek múltán mindenki így jár, s hogy az öregség gyászos vége a keserű halál lészen, megkérdé a szolgákat, vájjon a halál megtalál-e mindenkit? Mikor környezetétől azt a feleletet nyerte, hogy bizony a halál mindenkinek közös végzete, azt kérdezte, hogy a vénség mikor száll az emberre s hány esztendős korában éri az embert utói a halál ? Mikor a kísérők felvilágosították, hogy az ember nyolcvan, kilencven, legfeljebb száz esztendeig él, azután pedig meghal, nagy szomor- kodva haza tért, a hallottakon sokszor és sokat töprenkedett és bánkódott, bár aggódó atyja előtt vidámságot mutatott. Vala ez időben Szennárnak pusztájában bizonyos Barlám nevű remete, ki a tökéletességre törekedvén, szent hírében állott. Ez a remete meghallotta
