A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája
— 15 — nem tartja elég nyomósaknak Liebrecht Félix okait. Nem ért egyet Liebrechték- kel, mert hiszen damaszkusi szent János is ismerhette a Lalitavisztárát és így maga is meríthette abból. Azt meg különben maga Liebrecht is állítja, hogy a legendát valamely szír születésű görög írta le.6) Eszerint tehát egyáltalában nincs kizárva damaszkusi szent János szerzősége. Bármint álljon is azonban a dolog, az az egy bizonyos, hogy ez az idegenből átszármazott legenda az akkori emberek felfogásának teljesen megfelelt és csakhamar a görögön kívül szír, arab, héber, aethiópiai, örmény és latin nyelven is széliében olvasták. Különösen a latin fordítása terjedt el nagyon a középkorban, úgy annyira, hogy a XII. században már sokfelé ismeretes volt Barlám és Jozafát története. Latinul 1470-ben már nyomtatásban is napvilágot látott. Mielőtt azonban még a sajtó útján terjedt volna, bejárta már fél Európát. A latin fordítás lett ugyanis a forrása annak a számos feldolgozásnak, mely francia, olasz, spanyol, német és magyar nyelven a nemzeti irodalmak közkincsévé tette ezt a szép legendát. Vincendus Beilooacensis (de Beauvais) beleszőtte ezt a legendát Speculum Maius című munkája III. részébe, a Speculum Historiale-ba.7) Ebből a latin átdolgozásból eredt a három francia verses átdolgozás (Chardy, Gui de Chambray, Herbert) s még néhány prózai feldolgozás is. (Girard.) De útat talált a Barlám és Jozafát legendája számos példázatával egyetemben ooragoi vagy uiraggioi Jakab (Jacobus de Voragine) híres gyűjteményébe, a közönségesen drang Legendának (Legenda Aurea) nevezett „Legenda Sanctorum“-ba is; belejutott a „Vitae Patrum“ című, bizonytalan korú és hosszabb időn át bővült legendagyűjteménybe; sőt néhány töredéke, főleg a példák közül, átszivárgód a híres „Gesta í?omanorum“-ba is. Minthogy pedig a középkori kolostori írók leggazdagabb kincses bányája a Vitae Patrum, a Legenda Sanctorum és a Gesta ftomanorum volt, nem csodálkozhatunk azon, hogy jóformán nincsen olyan irodalom, melyben vagy az egész legendát, vagy legalább is annak példái közül néhányat fel ne találhatnánk. Mint már említettük, latin átdolgozásból folytak a francia (észak- és délfrancia) átdolgozások. Valószínűleg egyik francia forrásból eredt a XIV. századi olasz átdolgozás, a „Storia de S. Barlaam“. Ugyancsak latinból eredt a spanyol Juan de JIrce Solorzana „Historia de Barlaam y Josaphat“-\& (kiad. 1608, Madrid) s némelyek szerint az 1470 körül keletkezett cseh átdolgozás (kiad. 1593, Prága) és Kulizewszky lengyel nyelvű verses feldolgozása (Krakó, 1688). Latinból eredt a három német nyelvű átdolgozás is, melyek közül a legkiválóbb a ftudolf von Ems (vagy von Hohenems) költeménye. (Kiad. Köpke 1818-ban Königsbergben és Pfeiffer 1845-ben Lipcsében). Rudolf von Ems azt a latin fordítást, amelynek alapján dolgozott, Guido kappeli apáttól kapta. Német közvetítéssel jutott el a legenda Izlandba (Barlaamsaga, kiadta Keyser és Unger 1851-ben), meg
