A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1902-1903. tanévről
dr. Szegedy Rezső: Erzsébet királyné emlékezete
7 így rovta le feladatát népeinek anyja nemzetünk iránt; ezért volt oly megrendítő gyászunk; de halálát nemcsak e haza siratta, résztvett a gyászban az egész művelt világ. Mert hol van emberi erény, melynek megnyilatkozását nem ezen dicső királyné életében látnok legfényesebben ? Mi erényt Isten embertől elvár s a vallás parancsol, mi az emberi szív és a nő helyzetének ékessége, mik az emberi eszmény legszebb vonásai, azok tették őt földi angyallá, kiről legendák szólnak a nép ajkán. Hol nyomor és ínség uralkodott, ott ezrek ajkai az ő dicső nevét rebegték hálával; hol bánat és kétségbeesés vált úrrá, ott az ő megjelenése oszlatta el a sötét árnyakat, mint egykoron védőszentje, magyarhoni Szent Erzsébet. Az ég megáldotta családi boldogsággal is; de ennek nem csak örömeit élvezi, hanem vállaira veszi a terhet is, melyet fényes helyzeténél fogva oly könnyen ruházhatott volna másra. De itt csapás csapást követ, hogy próbára tegye a nő lelki erejét: midőn hírül veszi, hogy leánya megbetegedett, érzi az anya legszentebb kötelességét, megszakítja magyarországi útjának szórakozását, visszasiet, hogy a leggondosabb szem virrasszon a beteg ágyán és a leggondosabb szeretet, az édes anya szeretete, nyújtson vigaszt a sínlődőnek. Midőn pedig a kérlelhetetlen halál meghiúsítja a legszorgosabb gondozást, s a sújtott családapa megtörik, akkor a nő erős lelke legyőzi a pillanat fájdalmát, míg férjének, a népek királyának, vissza nem adja a lelki erőt, hogy ismét uralkodói gondjainak élhessen; maga pedig csak azután merült el fájdalmába. S e sok magasztos erény nem találja meg jutalmát a földi életben; ott csak újabb szenvedés és megpróbáltatás lesz osztályrésze. Még nem hegedt be a szív sebe, melyet a szeretett gyermek elvesztése ejtett, mikor a sors keze még erősebben sújt, áldozatúl követelve azt, ki szülőinek büszkesége, a trón örököse, nemzetünk bálványa. A sújtott anya még egyszer vállalkozik a nagy feladatta, hogy megnyugvást cseppegtessen az uralkodó szívébe s őt visszaadhassa népeinek, csak akkor adja át magát szive fájdalmának: bánatos emléket idéz fel nemes lelkében a honi föld minden röge, azért idegen földön, enyhébb éghajlat alatt keres enyhülést; tekintete elfordul a sívár jelentől, hogy egy boldogabb múlt emlékeinek élhessen, midőn egyszerre a legnemesebb szivet átdöfi a tőr, melyet gonosz elszántság adott egy politikai rajongó kezébe, s a nagy királyné elvérzett mint fényes helyzetének mártírja. Vértanúként halt meg a nő, ki a valóságban messze fölülmúlta a női eszményt, melyet a költészet alkotott: az egiptomi Évát, kinek szive átérezte a milliók jajkiáltását s Fáraót fogékonnyá tette a nép szenvedései iránt; Hellasz Luciáját, kinek imája megnyugvást cseppegtetett a sújtott Miltiades szivébe ; a falanszter Éváját, ki szive vérével is megváltaná gyermekét, és a francia forradalom marquisét, kinek vérét uj eszmék tombolása követeli, mert nem tagadhatja meg kegyeletét a hagyományszentesítette múlttól. „Múlásod könnyű volt és tiszta, mint Az égbe visszaröppenö sugáré.“
