A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1900-1901. tanévről
Dr. Szegedy Rezső: Az irodalomtörténeti tanítás módszeréről
99 nem terhes munkát érez annak végzésével, hanem nemes szórakozást, m. pl. Gvadányi „Peleskei nótáriusba, Csokonai „Dorottyá“-ja (isk. kiadásban), Kármán „Fanni hagyományai“, Kisfaludy K „Iréné“-je, vígjátékai és víg elbeszélései, Vörösmarty „Csongor és Tünde“, Arany „Toldi szerelme“ és „Buda halála“, Józsika „Abafi“, Eötvös ,,A falu jegyzője“, Kemény „Zord idő“, Madách „Az ember tragédiája“ stb. olvasásánál. Ily müvek megfelelő iskolai kiadása mellett tehát gondosan összeállított olvasókönyvre van szükségünk, mely felkarolja mindazt, a mi az iró egyéniségére és korára nézve jellemző s az előbbi évek olvasmányai közt nem szerepelt. A lyrai szemelvényekhez fűzött jegyzetek ne legyenek oly szűkszavúak, az epikai és drámai művekből ne nyújtsanak kiszakított részletet, melynek semmi hasznát sem vehetni, hanem tüntessék fel a teljes cselekménynek előző és következő mozzanatait, kövessék az eljárást, melylyel Beöthy Zsolt „Szépprózánk“ ez. művében egyes alkotásokat bemutat; szép, beható tartalmi méltatás keretébe illeszszék a bemutatandó szemelvényt. Engedjék át ennek a helyet, melyet eddigi könyveinkben az előző osztályokban végzett olvasmány elfoglalt; arra elég csak hivatkozni; feleleveníteni, ismételteim azt a tanár dolga; igy tahi) egyszersmind alkalmat a már szerzett ismeret arra, hogy ne maradjon holt tőke, hogy lényeges vonásaival az emlékezetben felújuljon, megerősödjék és új conbinatio tárgya lehessen. A munka olvastatását kövesse annak méltatása: keressük benne a szépet, a nevezeteset és keressük benne a költőt egyéni vonásaival. A méltatás módjának is szakítani kell a régi eljárással, mely az egyszerűen kifejthető gondolatokat a szép kifejezések halmazában annyira elburkolja, hogy a tanár fáradozásának jó részét a könyv szavainak értelmezése veszi igénybe, vagy pedig néhány tömör szóba foglalja azt, a minek kellő megértése a tanuló részéről elmélyedést kíván s csak az alapos szakembernek világos. Maradjon a méltatás mindvégig méltatás a szó szoros értelmében, ne váljék éles kritikává. Mindig csak szánó mosolyt kelt a tanuló, ki a tankönyv szavaihoz ragaszkodva csak úgy röpíti a kritikai bombákat, mikor Vörösmarty „Zalán futásá“-ról, Eötvös magyartalan nyelvéről, Kisfaludy Károly drámáiról, Petőfi elbeszélő költeményeiről vagy Gyöngyösi ügy efogy ottságáról élet- s halál Ítéletet mond. Irodalomtörténeteink ezen eljárása neveli azt a fölületes itéletkész- séget, alaptalan tudós nagyképűsködést, a sok üres szónoklatot, mely művelt társadalmunk szellemi életében annyira otthonos. Nem mondom, hogy ne mutassunk rá nagy költők hibáira is, hogy legyen a méltatás csupa magasztalás; nem, ezzel az iró is elveszne a fényes ködben, mely körülveszi, mint Vörösmarty Árpádja, de van a fény- és árnyékoldalak feltüntetésének oly módja is, mely távol áll ily kritikai bombáktól!