A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1897-98. tanévről
Ünnepi beszéd. Tartotta Gallovich J. tanár, a királyi ajándék megünneplésére 1897. évi október hó 29-én rendezett iskolai ünnepélyen
— 10 — gyár király most azt dicsőíti meg, a mit elődei az életből száműzni, sőt az emlékezetből is kitörülni akartak. Most, az ő uralkodása alatt következett cl mindaz, a mit jobbjaink csak óhajtottak s a mit az egész magyar nemzet oly szivszorongással várt. Szabadságunkat magasztalva említik; művelődésünket egy nagy nemzet hatalmas uralkodója dicsőíti; királyunkra, mint az alkotmányosság mintaképére mutatnak. Királyunk elődei nem értettek a nemzet nyelvét, tehát nem mozdították elő a nemzeti szellemet sem. Elődeit nem hatotta át a nemzet iránti bizalom, ellenkezőleg, Magyarországnak még ősi alkotmányát is veszélyesnek tartották magukra nézve, ugyanazért azt nem fejleszteni, de megsemmisíteni törekedtek. A király, mint a nemzet képviselője, nem fejezte ki a magyar nemzet egyéniségét; nem értett egyet a nemzettel, sőt inkább ellene fordult; egy összb irodai mat akart létesíteni, még pedig önállóságunk s nemzeti sajátságaink teljes megsemmisítésével. Történt pedig mindez azért, mert sajnos, az uralkodó családnak folyton voltak oly tanácsadói, kik őket a nemzettől elidegeníteni törekedtek s ezzel mig egyrészt a nemzet és királya között bizalmatlanságot s egyenetlenséget keltettek, addig másrészt a hazát is veszedelembe sodorták. Pedig mindezek nemcsak a hazára voltak károsak, de magának a trónnak is ártottak, magát az uralkodóházat is veszedelembe döntötték. Ennek igazolására elég a múltba tekintenünk s azonnal látjuk, hogy mily csapások, mily veszteségek érték a dinastiát, mily veszteségeket kellett szenvednie s mint veszítette el egymásután a legszebb tartományokat. Midőn azonban a nemzet és király megértették egymást, midőn kölcsönös bizalommal és vonzalommal viseltettek egymás iránt s az uralkodó a törvényesség útjára tért, a királyához Ilii magyar nemzet sohasem habozott érte vérét ontani, ugyanazért a dinastia fénye emelkedett s a legválságosabb visszonyok közül is dicsőségesen emelkedett ki. Mindezeken okulva, végre jelenleg uralkodó nemes szivü királyunk az, ki szakított az előbbi rendszerrel s férfiasán arra határozta el magát, hogy hazánknak, a hű magyar nemzetnek, kormányzását alkotmányos módon fogja eszközölni. Es az Isten úgy akarta, hogy bölcs királyunk ezen nemes elhatározását a legszebb siker koronázza. A mostani Magyarországról azt mondhatjuk, hogy nemzetibb, mint bármikor, magyarabb, mint az Arpádházi királyok idejében volt. S ez főleg annak köszönhető, hogy magyar király esküjéhez jobban soha nem ragaszkodott, azt liivebben soha meg nem tartotta, mint jelenleg uralkodó királyunk, a ki elődei áldatlan politikájával szakítva s a nemzet jogait tiszteletben tartva, mai napságmár a nemzeti szellemben megerősödött s nemzeti irányban kormányzott Magyarországban találja trónjának legerősebb oszlopát. „Lesz még ünnep a világon“, így sóhajtott föl a „Szózat“ koszorús költője, s íme, a mit jövendőit, beteljesedett. Kezd megvalósulni
