A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola 1888/9. Tanévi Értesítője
Dr. Katona Lajos: Moliére otthon és a társaságban
— 23 — ^valóság ecsetével festi képeit. Korunk realistáinak tehát nincs okuk panaszkodni az ellenük emelt hamis vádak miatt. Már említettük Moliére irodalomtörténeti melléknevét: a Contem- plateur-t, a melylyel lloileau tisztelte meg barátját. S ez, t. i. elmélkedve figyelő volt ő a társaságban többnyire, habár olyanokkal szemben, a kik megtudták öt nyerni, mint Chappuzeau bizonyítja , rendkívül kedvesen és könnyedén tudott csevegni. Versenyeztek is társaságáért párisi fényesebb napjaiban a legelőbbkelő körök fel egész az udvarig, a melynek ragyogó napja mindig kegyesen mosolygott a költőre. Nem mintha XIV. Lajosnak tiszta fogalma lett volna százada legnagyobb büszkeségének valódi értékéről. Az önmagát istennek képzelő király körülbelül úgy volt kedvelt írójával, mint ez a maga orvosával, Mauvillain-nel. Midőn ugyanis egyszer az utóbbinak érdekében Moliére a fejedelemnél közbenjárt s ez azt kérdé a vigjátékirótól, hogy vájjon csakugyan meg van-e elégedve annyira dicsért doktorával, — a költő így felelt: Felség, kitünően elbeszélgetünk (nous raisonnons) egymással. E mellett ő szépen megírja reczeptjeit, én meg nem veszem be az orvosságait és mégis meggyógyulok !...*) Pedig dehogy gyógyult meg szegény; ép úgy a mint királya se vette be a tréfába burkolt keserű igazságokat, a melyek annak idején talán kigyógyíthatták volna Francziaországot a nagy forradalom kríziséhez fejlődött szörnyű betegségből ........... H a darabjainak szellemes dialógjaiból következtetve, az eleven társalgás mesterének hitték — se véleményben kitűnő mulatságra számítva hítták némely előkelők körükbe a költőt, olykor bizony elég kellemetlenül megcsalatkozhattak várakozásukban; a minek aztán kétféle oka lehetett. Vagy az, hogy meghívott nem tartotta őket eléggé érdemeseknek szelleme kincseire, vagy pedig — és ez volt alighanem a leggyakoribb eset — olyan hálás tanulmányi tárgyakra akadt a vendég közöttük, hogy nem igen ért rá szemlélődő szerepét a kellemes szórakoztatóéval felcserélni. Hol is vette volna a modelleket az örökké ka- czagtató marquis-k, a kékharisnyás hölgyek, a vaskalapos tudákosság pöffeszkedő tekintélyei, a szőrszálhasogató bölcselkedők, a józan ész híjával okoskodó dialektikusok, a képzelődő ficsurak, a szenteskedő gazemberek, a fösvény apák és ideje múltán szerelmeskedő vén bűnösök, a tékozló fiuk s a kétértelműn naiv libácskák, a szolgalelkü nemesek és úrhatnám polgárok minden idők számára megrajzolt képeihez, hol vette volna az eredetijét annyi más kifogyhatatlan komikummal megalkotott typusnak, — ha nem jut be szellemének kiváltságlevele révén a legkülönbözőbb és legzárkozottabb körökbe is, a hol majdnem mindig jobbnak láthatá a mester, egy fülkében csendesen elvonulva, a *) Grimarest, vie de M. de Moliére. Paris 1705. 42 és 43 lap.