A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
12 megrepedett.“*) Ez mindenesetre igaz, csakhogy másrészt az is igaz, hogy Bornnak e szavai nemcsak Lenaura, hanem bármely tébolyodottra vonatkoz- hatők. Nem képzelhetjük ugyanis, hogy egy nő pl. a ki nem elégített szerelem miatt őrül meg, ha ahhoz még valamely benső ok nem járul•, valamint a férfinál sem áll be pl. pusztán a ki nem elégített nagyravágyás miatt a téboly. Külső é s belső okok azok, melyek együttesen hatnak ily esetben közre. így történt ez Lenaunál is. Láttuk, miszerint már gyermekkorában hintetett leikébe, még pedig saját anyja által, azon mag, mely később egész lelki életét elmérgesité. Ki nem látja be, hogy Lenau érzelgése, mindenkor tanúsított állhatatlansága: anyja végtelen, de szigor nélküli, szeretetének volt a kifolyása. Ama végtelen szeretet, gyöngédség s mondjuk ki, imádás, melylyel a sors csapásai alatt görnyedő anya az élénk kis fiú iránt viselteték, volt tehát első alapja Leuau tébolyának. A költő tébolyának további okául a külső viszonyok tekintendők. Tudjuk, miszerint az anya, gyermekeivel Budán, egy elhagyott sirkert közepén tartózkodék. Egy sirkert! Ki képes e helyre fájdalom nélkül gondolni — hacsak nem sivár kedélyű, elfásult sírásé ! Mindnyájunknak van ott kinn egy-egy drága halottunk; egyiknek szülei, másiknak hitvese vagy férje, gyermeke s igy tovább ; mindnyájan visszaemlékezünk az örökké elköltözöt- tekre, ha máskor nem, legalább a keresztény hit szülte legszebb napok egyikén, a halottak napján. És csak annak, ki évekig egyebet sem látott maga körül, mint sírt és ismét sirt és sírköveket (hacsak képzeletben is,) csak annak nem jutott volna eszébe a földöntúli lét, — mert még gyermek vala ? Bizonyára ez foglalta el Lenau egész valóját és én azt hiszem, hogy innen származott különösen azon vallásosság, melyet a „skepsis“ költője még férfikorában is nyíltan tanúsított. Ha ehhez egyéb körülmény nem járul, úgy talán nem lett volua végzetes költőnkre ez elhagyott temetőben való tartózkodás; csakhogy nem igy történt. Felnövekedvén, már akkor benne volt a méla magábavonulás iránti hajlam, a melancholia. A társadalmi kör, melybe most megfordult, nem volt alkalmas e méla-kórságot tőle elűzni, sőt ellenkezőleg. Dilettáns költők közé jutott, kiknek szentimentálizmusa s babonasága csak még inkább sorvasztá kedélyét. Különösen Kerner Jusztin volt az, kinek beteges érzelgése még az egészséges kedélyt is tönkre tevéssel fenyegető. Ezen társaskör volt további oka a költő tébolyának. Bizonyítja ezt ama körülmény is, mely szerint daczára annak, hogy barátai által a legszivélyesebben lön fogadva s a körben, hol mozgott, *) Stephan Born: „Nikolaus Lenau“ Basel 1877.
