Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1938

IX. Adatok az 1938/39. iskolai év történetéhez

83 Szent István jubileumi évét megünnepeltük Szent István-ünnepély tartásával (1. az Évkönyv más helyén) s a szentmisében Szent Istvánra vonatkozó egyházi énekek éneklésével. A lélek felfrissítésére külön időt kell fordítani annak, aki a lelkével törődik. Szükséges, hogy az élet egyhangúságából kiemelkedve önmagunkba tekintsünk s hibáinkat belátva jó feltételeket tegyünk a jövőre nézve. így nemesedik és tökéletesedik a lélek. Az idei szentgyakorlatokat március 29 — ápr. l-ig tartottuk meg. A belvárosi templom átalakítási munkálatai miatt ez évben nem tarthattuk két csoportban a lelkigyakorlatokat, hanem mindkét csoport számára a díszteremben voltak a szentbeszédek. A lelkigyakorlatokat Varga Ottó dr., a budai Szent Imre-gimnázium hittanára tartotta. Május 28-án a székesegyházban 65 tanulónk részesült a bérmálás szentségében. Hazafias nevelés. A lefolyt iskolai évben megindult a magyar sors kereke. Történelmi erők dübörgése vegyül a békés polgári élet munkazajába. A magyar föld csodát művelt ismét. Az alvó őszi-téli rögök felett kivirágzott a régvárt magyar tavasz. A Vezér parancsa, mint valami varázsütés feltámasztotta a magyar történelem egyik legnagyobb értékét, a magyar honvédet, és elküldte a rab földek és testvérek felszabadítására. Húsz keserves esztendő után megértük az első nagy „magyar napot". Hetekig, hónapokig ünnepeltünk, mert az első magyar ünnepet követte a többi, és minden ujjongásunkban benn volt a végső nagy hazatérés előíze. De volt ebben az örömben egy vonás, amely elütött a régi nagy fellángolások természetétől. Igen, ünnepeltünk külsőleg is, átadtuk magunkat a közös magyar érzés tüntető megnyilvánulásainak is. Mikor arra az új vonásra gondolunk, előttünk áll az aggodalmas arccal térkép fölé hajoló diák, amint az új honfoglalás útját rajzolgatja, a rádió híreit, közvetítéseit figyelő diák, amint szívszorongva hallgatja a megváltott magyarság örömujjongásába belesuttogó disszonáns hangokat. Nem kellett sok magyarázat, hogy megértse a magyar sors döbbenetes figyelmeztetését: Egyedül vagyunk! Nem csoda, hogy nem tudja magát önfeledten átadni a lelkesedés szalmalángjának. „Én is ott szerettem volna lenni, amikor a magyar katona megindult... Én is szerettem volna szenvedni a haza boldogságáért. Nem lehetett. Még nem voltam elég idős arra, hogy katona legyek. De még eljön az idő, amikor én is küzdhetek a hazáért. És ha akkor gyáva érzés vesz erőt rajtam, lelkem bizonyára emlékeztetni fog azokra a napokra, amikor még a harmadik gimnáziumba jártam, és anynyira szerettem volna küzdeni és szenvedni a hazáért." (Hopp Ferenc III. o. t. Élményeim a harmadik osztályban c. dolgozatából.) Józan, szinte túlságosan józan szavak ezek egy harmadikos gimnazista tolláról. Gondolkodóba ejtik az embert. De a trianoni magyar nevelő nem esik kétségbe ezen a józanságon. Húsz éven át az anakronizmus, illúziókergetés vádját is vállalva hirdettük a magyar feltámadás realitását. A mai magyar ifjúság felnőtteket megszégyenítő természetességgel fogadta a felszabadulás megindulását. Tudta, hogy ennek be kellett következnie, és tudja, hogy mindennek be kell teljesednie. De nem csillogó, tömegeket megindító szóvirágok, hanem kitartó magyar munka, ezeréves megváltó szenvedés, nemzeti hivatásunkba vetett lankadatlan hitünk biztos eredményeképen, a Gondviselés örök szándékai folytán. 10*