Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1938

XVI. A Ciszterci Diákszövetség

140 Taglétszám: örökítő tag: 7, alapító tag: 79, rendes tag: 350. Az Alma Mater kéri a ciszterci öregdiákokat és az ősi iskola barátait, hogy a Szövetség testvéri kötelékébe lépni, oda tagokat toborozni és tagsági hozzájárulásukat akár részletekben is leróni kegyeskedjék. (Évi tagsági díj 4 P.) Az Ür nevében jövünk és az ő nyelvén szólunk hozzátok: „Charitas nunquam excidit." 1. Cor. 13, 8. „Dispersit, dedit pauperibus; justitia ejus manet is saeculum saeculi." Ps. 111, 9. „Beatus, qui intelligit super egenum et pauperem, in die mala liberabit eum Dominis." Ps. 40, 2. 2. Diáktársi találkozók. Ilyenkor, június folyamán, alighogy lezajlott az ősi diákballagás, az életbe induló ifjak hagyományos ünnepe, az öregdiákok is megállanak az Élet útjain, visszanéznek egy pillanatra és képletesen visszatérnek az Alma Mater kebelébe, tíz-, húsz-, harmincéves találkozóra; sőt akad negyven-ötvenéves érettségi találkozó is, amikor fehérhajú öreg urak — ötven évvel ezelőtt vidám, ifjú diákok — üdvözlik meghatottan egymást. Igen kedves, szép szokás ez az érettségi találkozó, pár órára visszatérés az ifjúságba, a gondtalanságba. Milyen öröm, amikor a tanár urak is jelen vannak friss, jó egészségben; milyen öröm egymást diákkori becéző néven szólítani, megint együtt lenni, ha csak pár elfutó órára is a régi pajtásokkal, vidám, kacagó, nótás kis cimborákkal. Ha öreglegények lettek, ha megderesedtek is, sebaj! Az a fontos, hogy az ember magában, legbelül ott rejtegeti a szilárd meggyőződést, hogy ő, egyedül csak ő, a saját külön személyében fiatal maradt! Aztán, később egyre színesebbek és egyre fájóbbak lesznek az emlékek, az egykori kisdiák pajtások közül sokan már csak a hű baráti szivek fájdalmas megemlékezéseiben élnek tovább a megismétlődő érettségi találkozókon. A megszállott területek iskolái felé pedig csak vágyó sóhaj szállhat ma még . .. Meglátjuk-e még? Eljutunk-e még ifjúságunk, vágyaink, álmaink drága, virágos egykori otthonába? Ilyenkor meghajtják a fejüket és buzgón, meghatottan imádkoznak az öregdiákok, könyörögve, hogy a régi Alma Mater, ahol ma idegen hangokon beszélnek, a miénk legyen, magyar legyen újra. A mi Alma Materünk is felejthetetlen ünnepnapjai közé számítja és megörökíti azokat a verőfényesen derűs napokat, amikor a mi öregdiákjaink vissza-visszatérnek az ő keblére, mint a gyermekek, az édes otthonba, sokszor fáradtan a hajszás, robotos élet rögös, poros országútjárói, a nagy életharcban meg is fogyatkozva, hogy szeretetüknek, hűséges ragaszkodásuknak jelét adják és felújítsák a boldog, gondtalan, ifjú diákévek soha el nem mosódó kedves emlékeit. Egy-egy ilyen hazalátogatás nemcsak seregszemle, nemcsak lélekvisszafordulás az ősi hagyományokhoz, a töretlen, ősi ciszterci nevelőszellemhez, nemcsak felfrissülés, hanem hangos memento, amely a jövő nemzedékre megmérhetetlen nevelő hatással van. Amikor a mi „öreg gyerekeink" az első ifjúság minden szép ujjongásával, férfiasságuk kemény, tiszta lelkületével — mint a keresztény magyar intelligencia küzdő harcosai — a fészekbe visszaszállnak, ezzel példát is akarnak adni a mai tanulóifjúságnak, hogyan kell és lehet emberré érni és emberül élni; a minden ékesszólásnál szebben beszélő cselekedetükkel pedig annak az általuk