Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

4. Böröcz Marcell dr.: Horatius jubileumára.

1? máról és öröméről, — az istenségről és természetről, a szerelemről és barátságról, neki meg kell hallgatnia hazája szívedobogását, bele kell olvadnia népe örömeibe, gyötrelmeibe és vágyaiba: használnia kell a közjónak, egyengetnie kell a haladás útját, fenntartania a mult nemes tradícióit, nevelni a jelenkor nemzedékét, ápolni, előkészíteni a nemzeti nagyságot, a haza szebb és jobb jövőjét; ha pedig a nemzeti vívódás forrongó mámorától megittasult lelke szemeivel azt látná, hogy a nemzeti erkölcsök romlásnak indulnak, hogy a dekadens morál és világpolgárias életfelfogás tespedtségre és erkölcsi nihilizmusra vezetik nemzetét, akkor a költő foglalja el trónját, legyen igazán a nemzet nevelője, gondviselésszerű prófétája, akinél menedéket talál minden nemzeti ideál, aki, ha kell, skorpiókból font korbáccsal ostorozza a bűnt, a romlást, a bomlasztó szenvedélyeket, az ősi erények szent hagyományának megvetőit, élesztgesse a megfogyatkozott hazaszeretet szent tüzét, teremtsen ismét új, egészséges közérzületet, támassza fel a veszni indult régi erkölcsöket és élessze fel újra a lankadó nemzeti önérzetet. Ezek a szempontok és megfontolások tették már a rómaiak szemében a költői alkotást értékállóvá és e tekintetben a mi Horatiusunk a világ legszerencsésebb költői közé tartozik, aki ha nem írt is sokat, de mindenesetre annyira jellemzőt, hogy minden korok méltó csodálatát keltette fel. Inkább művész, mint költő; inkább az ész embere, mint a szívé, aki páratlan népszerűségét nem gazdag fantáziájának, vagy érzelmei elragadó hevének köszönheti, hanem művészi formaérzéke mellett különösen a műveiben elhintett reflexióknak, éles megfigyeléseknek, kivételesen nagy emberismeretének és kiváltképen annak a szeretetreméltó, játszi pajzánságnak, bonhomiának és őszinteségnek, amely különösen szatirikus költeményeiben nyilvánul meg. Mindezekhez járul csodálatosan gazdag lelkiségének két legértékesebb és legjellemzőbb vonása: az egyik az elmésség, a tüneményes szellemesség, úgyhogy a latin írók között a „legszellemesebb" jelzőt neki adhatnánk. Nem oly értelemben mondjuk szellemesnek, hogy elmésségeket mond, élces fordulatokkal ír, vagy tréfákkal fűszerezi stílusát, amely mindig művészi; neki a gondolatai szellemesek. Meglepő kapcsolások (callidae iuncturae) egész sorozatával tud néha szolgálni messze fölötte az ötletek kedves és kacagtató világának. Szellemességével kort fest, sötétségbe világít, embereket jellemez, viszonyokat világít meg és lelket gyönyörködtet. A másik igen értékes és jellemző vonása költészetének a monumentalitás, a nagyvonalúság. Horátiusnak hírt, nevet és dicsőséget a saját kora előtt épúgy, mint az utónemzedékek előtt elsősorban ódái szereztek, amelyek Augustus aranykorának ragyogó tükrei és egyben epistolái mellett a költő élete fájának legérettebb gyümölcsei. Sohasem volt Róma gazdagabb eseményekben, mint Horatius idejében. Már gyermekkorát bősz viharok veszik körül. Akkor születik, amikor Catilina, ez az erények és bűnök ritka habarcsa, szövi a haza ellen vészes terveit és Cicero mennydörgi örökké szép beszédeit; amikor Róma utcáin Clodius és Milo féktelen csőcseléke űzte fertelmeit; férfikora pedig oly időre esik, amikor a legszigorúbb erkölcsi elvek, a legféktelenebb kisiklásokkal álltak szemközt. Róma egyfelől oly mélyre sülvedt, másfelől a dicsőség és hatalom oly magas fokára emelkedett, amilyenre soha azelőtt. A szabad és büszke Róma, a rabszolga, a háborgó, a kegyetlen, a nyugodt és gyönyörökben úszó, a világnak parancsoló Róma, a bölcs Augustus alatt a boldog Róma gazdag anyagot szolgáltattak Horatiusnak. így lesz ő a küzdő, a vérző, szaggatott, a diadalmas, boldog Róma költőjévé; ez a lesüllyedt, kéjelgő Róma keseríti, amikor a meggyalázott erkölcsöket, a megfertőzött családi tűzhelyeket, a divattá lett tányérnyalást, az elvtelenséget, a kegylesést, az önzést, a hitetlenséget, a nagy ősök erényei helyett az elkorcsosult szibarita utódok jelo