Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

3. Kiss Albin: Az ősi Alma Mater.

14 koziink emberekkel, akikhez rokonszenvünk szinte ösztönösen odahajt bennünket. Ám úgy érezzük, hogy ezek az élet árjában felbukkant egyéniségek — egy-két lelepleződött karaktervonás kivételével -— lényegükben hétpecsétes misztériumok előttünk. Az iskolatársakkal szemben nem ez a helyzet. Az ő egyéni tulajdonaik nyílt könyv gyanánt állanak előttünk. Tanúi voltunk ezek egészen friss sarjadozásainak, hisz a kisgyermeki lélek naiv bizalommal és őszinteséggel tárta fel magát előttünk. Az ilyen korokban még titok nélkül való az emberi élet. A kultúra, a számítás vagy épen a hipokrizis nem fátyolozza le a lélek egyes tulajdonságait, hogy másokat, a kedvezőbbeket, annál élénkebben ragyogtasson meg a szemeink előtt. De tanúi voltunk az egyéni vonások fejlődésének, gazdagodásának is. Megismertük a forrásokat, amelyekből társaink szelleme, karaktere táplálkozott s a hosszas együttlét alkalmával ezernyi jelből volt módunkban visszakövetkeztetni, mily irányban indult el az ő életük az átmeneti küzdelmek megvívására. Az a francia közmondás: Comprendre tout c'est pardonner velük szemben az egész hatályában érvényesült. Megértettük az ő életformáié tényezőiket s ép azért a mi ítéletünk irgalmas volt velük szemben szinte a végső határokig. Akik talán szélsőségesebb kilengésekre mutattak hajlandóságot, azokat elbocsátotta közülünk az iskola fegyelmi rendje s a nyomában kialakult kisgyermektársadalom közszelleme. Akik megmaradtak, annál bensőségesebb kötelékkel fonódtak együvé. Édes és meleg pontjai lettek a mi világunknak, akik felé őszülő fejjel s a sír felé görnyedő testtel is szívesen orientálódunk. Gondolatuknál egész gondtalan ifjúságunk verőfényes képe lobban a szemeink elé. Ám a puszta affektív elemek mellett appreciatív szempontok is segítenek felmelegíteni a hajlandóságunkat irántuk. Csak a felnőtt ember tudja igazán megérteni, mit köszönhet az ő fejlődése — a szülőkön s a tanári testületen kívül — az iskolai milieu-nek. Gondoljunk csak utána, liogy, ha minket egyetlen nevelő formált volna valahol a Robinson szigetén, minő szegényes lenne a mi lelkünk tartalma; minő egyoldalú karaktervonásokkal rendelkeznénk. Az iskolai nevelőoktatásban egészen más a helyzet. Ahány tanárunk s társunk közelébe sodort bennünket az élet, ugyanannyi oldalról érte a mi lelkünk tűzkövét a változatos benyomások csiholó acélja. Az oktató testület terv szerint gyúrta, formálta a mi életanyagunkat, társaink részéről pedig nem intencionált, de azért nem különben hathatós nevelői hatásokban volt részünk. Szinte banális dolog példának felhozni, hogy a ragyogó feleletek s a nemes egyéni magatartás mikép ébresztgették bennünk az ambíciókat s mikép raktak mindig új égőanyagot azok kilobbant tüzére; hogy a gyermeki könnyelműségnek kijáró megaláztatás mikép viharzott át a mi lelkűnkön is, ha talán éreztük a diáklelkiismeret furdalásait s miként ösztönzött bennünket friss elhatározásokra, ha a régi feltevéseink esetleg- megrekedtek a veszély-szülte akaródzások kátyújában. Fontos dolog észrevenni, hogy az előadási órákon ezernyi alkalom kínálkozott azon nagy kiiU*nbség felismerésére, amely a lelkes munka és a kötelességmulasztás erkölcsi értékei között fennforog. Ha a belső indító erőink nem voltak elég szolidak, a nagy társadalom ezen kicsinyített másának vonzó példái vagy tüskebokrai is jelentékenyen közresegítettek a helyes fejlődési utak megkeresésében. Míg az udvaron időztünk, s megeresztettük egy kissé a tanórák alatt megfeszített lelki húrokat, a bennünket körülhullámzó gyermeksereg ott is szakadatlanul munkálta a mi belső világunkat. Drágák ezek a pillanatok nekünk. Nem csak azért, mert a baráti és testvéri szeretet hullámaiban fürödhettünk, hanem azért is, mert ez a Proteus-arcú lélektenger néha egy-egy tízperc alatt is végigjátszatta velünk a mi gyermeki temperamentumunk egész skáláját s néha