Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1932

amelynek gyakorlati kisugárzása le tudja dönteni a lelkek között fennálló válaszfalakat. Valamiképen azt mondhatjuk, hogy a nevelőnek önfeledt áldozatkészséggel kell beállani a nevelendő egyéniség statikai és dinamikai lélekáramába s úgy keresni ott az eligazodást, mintha a maga életét élné. A nevelendő egyén — quasi az ő második énjének vívódásait szemlélve a saját életproblémájának oldozgatása körül — a nevelőben édes testvérére ismer s annyival is szívesebben tárja fel előtte élete titkait, mert a szimpathikus együttműködés révén souverainitásán csorba nem esik. A legszorosabb értelemben vett egyéni nevelésnek nagyszerű példája az, amely a szerző kontemplációiban elénk tárul. A lelki terepfelvételeknél kérdőíves rendszert, illetve a „szent percek" módszerét, a lelki beszélgetéseket alkalmazza. Elég járt útja a lélekvizsgálatnak, de, hogy nála gazdagabb eredményekre vezetett, mint igen sok másnál, mindenesetre annak tulajdonítható, mert az ő egyéniségében nem hiányoztak azok a magas sajátságok, amelyeket a pedagógusok számára előírt; mert az emberi természet analízisében nagy mélységeket tudott megérinteni s mert vizsgálódásai tárgyában nem a holt matériát, hanem az eleven életanyagot látta s mint ilyet, igyekezett magasabb vitalitásra hangolni egyéni erőinek átömlesztésével. A részletek ismertetése helyett itt csak egy általános megjegyzésre szorítkozunk. Bizonyos, hogy a szerző a lélekmegismerés munkájában a leghelyesebb nyomokat követi. Bizonyos, hogy ő, a maga mélyreható vizsgálódásaiban, számos oly elvre s gyakorlati eljárásra hívta fel a figyelmet, amelyeknek a szülők s a pedagógusok egyformán nagy hasznát vehetik. Ámde az is bizonyos azonban, hogy az egyéni nevelésnek ezt az áldozatos módját csak kivételes lelki struktúrájú egyének tudják a gyakorlati életben megvalósítani. Mint távoli célt s megadott gyakorlati mintát, azonban állandóan becsben kell tartanunk s csak hálával gondolhatunk érte arra a tiszteletreméltó egyéniségre, aki a nevelési módszereknek ezt az ideális típusát oly odaadó lélekkel tanulmányozta s pontozta ki előttünk. A harmadik kötet fejtegetései az ébredező élet egyes szakaszainak átlagos lélekrajzát nyújtják. A szerző elhatárolásaiban a csecsemő-kor 1—3 évig, a gyermekkornak 3—6-ig terjedő életszaka, az elemi iskolás idő 6—10-ig, a praepubertas 10—13-ig s a serdülő kor, amelyet a fiuknál 14—19., a leányoknál 13—17. évig kinyúló időszakra helyez, szerepelnek tipikusabb tulajdonságot hordozó életstádiumok gyanánt. Ügy vesszük észre, hogy a szerző nagy keresztmetszetben három iránygondolatot tart a szemei előtt az egyes korok jellemzésénél. Azt vizsgálja, hogy az igaz, a szép s a jó minő formában kristályosodik meg a fejlődő nemzedékek életében. Az értelmi akribia mellett kivált azt a nagy érzelmi melegséget kell benne tisztelettel lekonstatálnunk, amellyel az élet ifjú hajtásai felé fordulni képes. Valóban alig van még egy oly korszaka az emberi életnek, amely szeretetteljes s irgalmas rokonérzéseinket oly mértékben tudná provokálni, mint a gyermeki ébredezés ideje. Az a sok üde, tavaszi érték, amely itt hírt ad magáról; az az édes mosoly, amely ott játszadozik a gyermek ajkain; az a bizalom és őszinteség, amely szavaiban megnyilatkozik; azok a könnyek, amelyek nyári esőként hullanak a szeméből s amelyek pillanatok alatt fel tudnak száiradni; az az elbájolt s csodálkozó tekintet, amelyet a világon meghordoz; az a készség, amellyel ifjú lelkét az életnek odakínálja s az az ajak, amely mindenkit csak csókolni szeretne: mind nagyszerű varázserő a lelkek kedvező hajlandóságainak kieszközlésére. (V. ö. V. Hugo: L'enfant). Nem is kell a kis gyermek lelkületét az élet eszményi távlataiba beállítani: ezek a tulajdonok a maguk nativus erejével is elegendők arra, hogy rabul ejtsék a lelkünket. Aki azonban sub specie aeternitatis tekinti a serdülő korokat, azon természeti revelációk révén, amelyeket bennük észrevesz, még