Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1928

24 köszönti Méltóságodat azon alkalomból kifolyólag, hogy e szövetség legmagasabb vezetését és irányítását súlyos teher gyanánt vállaira venni kegyes volt. Amikor lelki örömmel és hű ragaszkodással párosul a szivünket-lelkünket átható meleg köszönet, Ígérjük, hogy minden parancsát kitartó munkával, ernyedetlen szorgalommal, feltétel és habozás nélkül teljesíteni fogjuk, és kérjük : legyen a mi utmutató fáklyánk a helyes út megtalálásához, s égő zsarátnokunk az emberi szivek felmelegítéséhez! Ez a mi hitvallásunk, s úgy érezzük, hogy e hitvallásban az összefogásba vetett bánat kicsírázik, s örömet hajt; úgy érezzük, hogy az elszigetelt tűz kilobban, s a nagy tüzek hamvából kiizzik az örök felhivójel: Nem, nem, soha! Méltóságodat az Isten áldja, és nekünk mindnyájunknak sokáig éltesse!" A. költői szárnyalású, messzehangzó üdvözlés után a ciszterci reálgimnázium zenekara Kacsóh Pongrác : János vitézének legszebb részeit játszotta el. A zene elhangzása után Virág Ferenc megyéspüspök úr mondott köszönetet az üdvözlésért a következő szívéből-lelkéből fakadó őszinte, lelkes közvetlenségű szavakkal : „Kedves Ciszterci Diákok ! Úgy érzem, hogy ebben a pillanatban nehéz nekem felelni azokra az ékes szavakra, melyekkel a szónok a diákszövetség céljairól és feladatairól szólva, annak vezetőire Isten áldását kérte. Nehéz, mikor e gyönyörű téren annyi sok embert látok magam előtt a ránk boruló est homályában a lámpionok fényétől megvilágítva, mikor a szépséges zene hullámai ide felcsapnak és csodás érzelmek sokasága árasztja el lelkemet. Mult és jövő emlékek, tervek, tört remények űzik egymást bennem. Mikor először hallottam arról, hogy a diákszövetség elnöki tisztét illetőleg reám gondolnak, sokáig tépelődtem azon, betölthetem-e majd méltóképpen Istenben boldogúlt Szuly János helyét, kinek emléke egyhamar el nem homályosúl, kinek tüneményes alakja úgy áll előttünk, ahogyan akkor láttuk ott a színház pódiumán kicsi diáktársait buzdítva, lelkesítve. Ma, mikor azt mondhatjuk, hogy a diákszövetségek korát éljük, önkéntelenül merül fel a kérdés, mi volt az, ami a diákszövetséget életre hivta. Kétségtelenül az a nagy átalakulás, melyen Európa államai és népei átestek. Ez a nagy átalakulás még a háború előtt vette kezdetét. Az az állandó bizonytalanság, melyben éltünk, az idegek feszültsége sejtette a félelmes jövőt. Távolról felénk dübörgő veszedelem előérzete járta át lelkünket. Készen álltunk, mivel éreztük, hogy tudjuk szeretni a hazát, becsülni minden rögét és érette ha kell, vérünket is ontani, hogy ezt az önfeláldozó hazaszeretetet belénk csepegtették tanáraink. De nem voltunk készek arra, hogy felvegyük a küzdelmet azokkal az erőkkel szemben, melyek ránk zúdították a szörnyű katasztrófát. Pedig már megindult a keresztény megújhodás áramlása, voltak igehirdetőink, nagy szónokaink, akik hirdették az igazságot országszerte. Mi hallottuk az igéket és bensőnk rámondotta az Áment. Mégis gyengék voltunk, mert hiányzott a teljes felkészültség és bátorság, hogy szembe szálljunk azokkal a destruktív erőkkel, melyek akkor szabadon érvényesültek és tobzódtak. Tudtuk, nem a vitézségen múllott, hiszen a harctereken idegen területeken álltunk, hanem azon erőknek sikerült kiütni kezünkből a fegyvert. Ekkor született meg a gondolat, hogy nem elég feláldozni életünket és vérünket, hanem fel kell vennünk a küzdelmet a pokoli erőkkel, ha végkép elveszni nem akarunk. így kelt életre a ciszterci diákszövetség gondolata: tömöríteni mindazokat a jó lelkeket, kik ugyanazon rend áldásos munkájának köszönhették leiküknek drága kincseit, utmutatóul szolgálni azon ifjúságnak, mely nyomdokainkba lépett. Öreg diáktársaim, ebben ne csak ón legyek égő faklya, hanem ti is. Ti pedig kedves kis diákjaim, tanuljátok meg példánkból azt, hogy nem elég csak fegyverrel,