Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1927

elérni; e termékenyítő gondolatmagvakat aztán Halász Ferenc és Szarvas Péter VIII. o. t., Varga László IV. o. t. és Keresztury József III. o. t. hatásos szavalatai, az intézeti ének-és fúvós zenekar szereplése kapcsán keletkezett érzelmi-harmateső zsenditették az ifjúság lelkében a nova vita hungarica csiráivá. Jun. hó 18-án, a kora délelőtti órákban, bensőségesen meleg, családias jellegű ünnepély folyt le az intézet árnyas udvarán. Azok az öreg diákok, akik az 1887/88. tanévben tettek érettségit ez intézetben, 40 éves iskolatársi találkozóra jöttek össze, hogy egymás iránti szeretetüknek, az Alma Materhez való hálás ragaszkodásuknak gyönyörű jelét adják és felújítsák a boldog diákévek feledhetetlenül kedves, boldog, tiszta, napsugaras emlékeit. A találkozón résztvett Virág Ferenc pécsi megyéspüspök is. A volt tanárok közül már csak ketten vannak életben : a betegeskedő Szilágyi Jenő és Zalai Mihály zirci alperjel, aki meg is jelent ragaszkodó tanítványai között. A találkozót, melyen tizennégyen vettek részt, hálaadó istentisztelet vezette be, melyet Virág Ferenc megyéspüspök mondott 8 órakor. A szentmise alatt a ciszterci reálgimnázium énekkara Nagy Vazul énektanár dirigálásával Müller latin miséjét énekelte nagyszerű előadásban. A misét celebráló püspöknek Mayer József dr. és Konkoly Antal egykori osztálytársai minisztráltak. Az intézet ifjúsága meleg szeretettel fogadta az öreg diákokat és egybeforrva az intézet iránt érzett hálás szeretetben meleg ünneplésben részesítette őket a reálgimnázium udvarán, hol ez alkalomra szőnyegekkel és délszaki növényekkel díszített pódiumot emeltek az öreg diákok és a tanári kar számára. Az ünnepséget a Himnusz vezette be a reálgimnázium ének- és zene-karának előadásában. Ezután Virág Ferenc megyéspüspök emelkedett szólásra: — Nekem jutott a szerencse — mondotta többek között — hogy amidőn 40 év után ismét összejöttünk, üdvözölhessem Alma Materünket, a mi felnevelő édesanyánkat. — Nem akarok én most retorikai remekművet alkotni, nem akarom az észt csillogtatni, hanem csak a szivem őszinte érzését akarom tolmácsolni, midőn a háláról szólok a magam és azok nevében, kik negyven év után visszajöttünk; arról a háláról, mellyel a mi jó mennyei Atyánknak, ez intézetnek és ez intézet tanárainak tartozunk. Megvallom őszintén, mély megilletődéssel léptem át a mai nap az intézetnek és templomának küszöbét, hogy a magam és társaim nevében bemutassam a hála áldozatát a jó mennyei Atyának azokért a kegyelmekért, amelyekkel elhalmozott bennünket. Hogyne kellett volna meghatottnak lennem e kis csapat élén, amikor arra gondoltam, hogy sokan voltunk és így megritkultak soraink, így megfogyatkoztunk. Érezzük a súlyos kötelezettséget azok nevében is, akik már átmentek oda, honnan nincsen visszatérés. — Érezzük, önérzettel elmondhatjuk, hogy becsületesen iparkodtunk kamatoztatni azt a drága kincset, mellyel ez intézetben bennünket megajándékoztak, hogy jóravaló, hűséges polgárai lehessünk e hazának. — Bár többet tehettünk volna hazánk, népünk javára! — Midőn így leróni igyekeztünk hálánk adóját elsősorban Istennek, szent kötelezettségünk még fennmarad azokkal szemben, akik a mi testi-lelki egyéniségünk, jellemünk kialakításán a mennyei Atya szándékai szerint fáradoztak. Nagy megilletődéssel és lelki gyönyörűséggel gondolok azokra az Isten szíve szerint való drága lelkekre, hivatásos nevelőkre, akik nagy tudással, kifogyhatatlan türelemmel, a kőfaragó szoborművész fáradhatatlanságával iparkodtak kialakítani bennünk a munka, a jellem, a becsületesség embereit. Kegyeletes szeretettel gondolok Békefi Remigre, Inczédy Dénesre, Gyikos Péterre és a többiekre.... Ó, de nagy kár, hogy csak ketten vannak már életben ! Azok közül is csak egy lehet jelen;