Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1912

Visszapillantás a pécsi ciszt.-r. főgimnázium Faludi-Önképzőkörének ötven éves történetére

2 Az önképzőkörök őse hazánkban a Kis János alapította „Soproni Magyar Társaság" volt 1790-ből, amely az önképzés eszméjének az egész ország ifjúságát megnyerte. Pesten, Pozsonyban, Szombathelyen, Győrött, Selmeczen, Eperjesen hasonló irányú ifjúsági egyesületek alakulnak. Ha kutatjuk az okát annak a nagy lelkesedésnek, mellyel az egyesülés zászlaja alá sereglettek ifjaink, megtaláljuk a középiskolák akkori szellemében és dédatyáink latinos műveltségében, mely ellen oly hathatósan kikelt már Bessenyei a „Jámbor Szándék"-ban: „Aki a magyar nemzetet tudós nemzetté akarja tenni, legelőször is annak született nyelvének kiszélesítésén és pallérozásán igyekezzék." A XVIII. század vége felé folyton erösebb lesz a meggyőződés, hogy nincs nemzeti haladás, nemzeti tudomány és nemzeti hatalom — nemzeti nyelv nélkül. Ez a nemzeti életnek nemcsak természetes kifejezése, de egyetlen feltétele is. A nemzeti nyelvnek íróinkban gyuladozó tüze, ez a még halvány pásztortűz égés, mely lassan bevilágított a nemzetietlenedés nagy elborulásának éjszakáiba, az ifjúság szívéből a jövendő hajnal pirkadó sugaraiban tört elő s akik csak egy-egy szerzetes tanárnak, mint Virág Benedeknek és Ányos Pálnak félhangos, bátortalan buzdításait hallgatták álmodozó lélekkel, egyszerre a nemzeti hivatás magasztos érzetével állnak egymás mellé, hogy az „aqua tofana" egészen el ne oltsa a nemzeti tüzet. Hogy milyen állapotok voltak középiskoláinkban a XVIII. sz. végén, álljon itt bizonyságul Virág Benedek emlékezése. „Tudjuk, — úgymond — el sem is felejtjük, hogy iskoláinkban mestereink édes anyánk nyelvét megtiltották, sőt meggyalázták. Az a tanitó ítélte magát legokosabbnak, aki, ha példának okáért magyarul szóltunk, legbecstelenebb bolondságot gondolhatott ki büntetésünkre. így lett a tudományból kínzó hely, a bátor magyar gyerekből félénk latinista, így űzetett ki belőlünk a hazafiság és idegenek kezdtünk lenni hazánkban. Tisztelem a deák-nyelvet, de többre becsülöm a hazai nyelvet. Amaz holt nyelv, ez élő. Amaz idegen, ez sajátunk. Amaz a Capitolium dombján győzedelmeskedett valaha, ez Mátyás palotájában uralkodjék ezután." Ily szomorú körülmények között, midőn egyfelől a német nyelv hódított főuraink között és városainkban, más felől a latin nyelvet tette köznyelvvé az iskola, nem lehet csodálkoznunk, ha egész műveltségünk idegen volt. Örök tisztelet és hála azoknak, kikben először fogant meg a belátás, hogy az ifjúságot kell fogékonnyá tenni elsősorban a hazai nyelv és irodalom megkedvelésére, terjesztésére és művelésére. Legalkalmasabb eszköznek bizonyult az u. n. literatúrai társaságnak neve-