Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1912

Iskolai közlemények az 1912/1913. tanévről - VIII. A tanintézet 1912—13. évi története

117 reményét temette el. A történelem rámutat a természetes okokra, melyek ezt a gyászt szülték, megnyitja azt a szennyes forrást: a közállapotok elfajulását, melyből a leghősiesebb tettek dacára is csak romlás fakadhat, igazolja Tomori Pált, kit a költő igaztalanul vádol, hőssé avatja a halovány, gyengének mutatkozó Lajos királyt; azonban, ha a kétszázezernyi török sereg „Allah"-ordítása és háromszáz ágyújának bömbölése túlharsogta is a kis magyarság „Jézus" jelszavát, egy hitből fakadt igazságot meg kell állapítanunk, azt, hogy e rettenetes ítéletnapon, az engesztelő áldozat vérvörös füstje felett is ott derengett a keresztény magyarság Istenének gondviselő jósága. Igaz, hogy a nemzet áldozata még nem teljesedett be, még másfélszáz esztendeig szinte annyi vértanút nevelt a magyar föld, mint amennyi gyermeket szültek a magyar anyák, igaz, hogy Mohács után még mint a költő mondja : Annyi temetője volt e kis hazának, Hogy elég lenne tán az egész világnak, S annyit sírt, kesergett, ha nem is sír többé, Duna, Tisza, Sajó válhatott vőn könnyé .... (Kalocsay Alán). de a pusztulásból annál impozánsabban emelkedett ki, a közállapotok romlottságából kimentette erkölcsi fölségének koszorúját, elernyedt erejét új harcokra edzette s végül egy világot bámulatba ejtő győzelmével letörte a félhold hatalmát, Buda ormára visszatűzte a keresztet. Veszteségek, csapások kellettek, hogy a nemzeti géniusz, ha letévedt, visszaemelkedjék hivatása magaslatára, az isteni gondviseléstől kijelölt útra, hogy legyen e nemzet propugnaculum Ecclesiae — a nyugati kereszténység kultúrbástyája, castra Altissimi — Isten tábora, harci népe. Ezért bár fájdalmas, nem lesújtó a mohácsi emlékezés, miként a keresztre is dicsőség miatt nézünk, bukásról is győzelem miatt elmélkedünk. (Prohászka O.). Ez az emlékoszlop szimbólum nekünk, magyaroknak, szimbóluma a bizalomnak és hazánk jövendőjébe vetett hitnek. Mohács óta sokszor jutott hazánk abba a válságos helyzetbe, hogy szinte remegve állott a történelem sugárzatában, költőink ajkán gyakran zokogott fel a honfikeserv, hogy völgyben ül a gyáva kor s határa szűk köréből őse saslakára szédeleg ha néha fölpillant, sokszor éreztük, hogy igaza van Berzsenyinknek, aki száz évvel ezelőtt megjósolta, hogy Magyarország sem kerülheti el a hatalmas Róma, büszke Karthagó és erős Babilon végzetét, — mindaddig, míg a történelmi hivatás áldozatos öntudatával él és küzd e nemzet, addig nem kell félni, a pusztulásból virágzás lesz újra, a romból a nemzeti kultúra temploma. S hogy a kegyelet teljes és megszentelt legyen, temploma az