Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1906

Szegedy Fülöp

Páratlan buzgóságában egy-egy gyöngébb osztályát szünnapokon is tanítgatta, és boldog volt, ha fáradozásának némi eredményét észlelhette. Nem sajnált erre semmi időt, a kötelességtudás mintaképe volt. Született nyelvész; beszélte a magyar, német és ruthén nyelvet. Nagy szeretettel foglalkozott a klasszikus nyelvekkel; több éven át tanította a latin és görög nyelvet, továbbá földrajzot és vegytant, valamint a francia nyelvet. Főtárgya volt a mathematika és fizika. Foglalkozott üres óráiban a szanszkrit irodalommal, meg volapükkel. Sokoldalú elfoglaltságából, mely nemcsak fizikai idejét töltötte be, hanem egész érdeklődését is lefoglalta, sőt kimerítette, a tanügy iránti hivatásos lelkesedése bontakozik ki. Ennek szentelte minden gondolatát, minden törekvését, minden reményét. Munkássága nem zajos, olyan mint a harmat, mely észrevétlenül jön, de annál áldásosabb. Tehetsége szerint hiven sáfárkodott. Fényesen megállott azon a helyen, a hova a kötelesség szólította. Nem kicsiny érdem ez, kivált manapság, a mikor annyi a képzelt nagyság, amikor az emberek szinte érdemet csinálnak abból, hogy kötelességeiket vagy nem, vagy csak immel-ámmal teljesítik. Élete bizonyítja annak az élettapasztalásnak igazságát, hogy az emberi érték mérlegelésében nem az emberi feladat nagysága a döntő, hanem a kötelességteljesítés mértéke. Kötelességei alól soha ki nem bújt és, amit tett, azt egész lelkéből tette. A nyilvános szereplést nem kedvelte; másrészt soha senki sikere őt nem bántotta. Kicsinylést az ő szájából senki nem hallott, lenézést az ő szeméből senki sem látott. Az embernek különben is nem az a rendeltetése, hogy nagyságra törjön bármi áron, de az meg rendeltetése, hogy jó, meg igaz legyen. Valósággal szerető testvére volt társainak, atyja tanítványainak, jó barátja embertársainak. Emberségességeért, egyszerű, kedves modoráért, igénytelen fellépéseért általában tisztelték és szerették a jószívű, ideális lelkű és derűs kedvű embert. Emlékezete áldott mindazok között, akik őt ismerték s becsülni, szeretni megtanulták. A külső elismerést nem kereste, hanem szive titkaiba merülve találta. Szinte menekült az ünnepeltetés elől. Harminc éves tanárságát midőn 1896ban tanártársai, tisztelői, a tanuló ifjúság meg akarták ünnepelni, szerénysége tiltakozott ellene; amikor tanártársai mégis megjelentek nála s a szeretet, nagyrabecsülés jeleivel elhalmozták, szívhez szóló jókivánataik könnyekig meghatották a sziv emberét. Ideális lelke a tanári pályáért annyira lelkesült és hozzá annyira ragaszkodott, hogy csupán tanár akart maradni, pedig többször kínálkozott