Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1903

Mócs Szaniszló, dr.

Mócs Szaniszló, dr. (1862—1904.) Irta: Bitter Illés. Nagy csapás kínja, súlyos veszteség érzete nehezedett reánk a lefolyt esztendőben. Szemfedő borúit tanári karunknak egyik általánosan szeretett, kiváló alakjára, Mócs Szaniszló, dr., ciszt. r. főgimnáziumi tanárra, ki életében oly sok fényt gyújtott megingatlan hitének világosságával s oly sok magyar önérzetet ébresztett izzó hazaszeretetének tüzével. Mindig írtalan a halál ereje. Gondolatától megroppan az emberi büszkeség, megfakúl az élet piros jókedve s alázatos lemondással telik meg a mi vérünk. De kétszeresen fáj, midőn kora hervadással olyanok szakadnak le lelki életünk fájáról, kiket az érzések és törekvések közössége miatt egészen a magunkéinak hittünk; kiknek elvesztésével úgy érezzük, mintha saját énünknek kiegészítő része szállt volna az •árnyak hazájába-. Bizony mondom, révedező tekintetünk hiába keres ilyenkor derült sugarat a mulandóság lombhullása közt: csak a halhatatlanság gondolatába fogózva őrizhetjük meg lelkünk egyensúlyát. Csak a viszontlátás reménye óvhat meg a csüggedéstől, mert ez, kibontván vágyainknak természet-adta szárnyait, az üdvözültek fényes küszöbe felé emeli a szenvedések munkanapjain elfáradt embert. Itt aztán elcsitúl a szív zajongása, a fájdalomtól eltorzúlt lélek visszanyeri üdeségét s az ember a boldog viszontlátást várva, megbékülten siratja azokat, kik »nein látnak halált mindörökké«. Pedig hogy levert bennünket a mi feledhetetlen kartársunk halálának első hire ! Arcunkra kiült vesztett reményeink búja s szemeinkben könyet fakasztott eltűnt örömeink bánata. Nemcsak kollegiális, baráti érzéseinket illette a gyászfátyol, hanem azt a szent hevületet is, mellyel a legmagasztosabb eszméknek, az Isten- és hazaszeretetnek kultuszáért mi valamennyien szorgoskodunk. E kettős evángeliumnak volt ő buzgó apostola; ennek fénye csillámlott munkásságán, ennek melege vibrált 1