Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1899

— 14 — Fináczy Ernő dr., Szigetvári Iván dr., Névy László, Horváth Sándor, Viszota Gyula dr. De pártolásra méltónak találják: Szamosi János, Nagy Ferencz, Pintér Kálmán, Dengi János dr., Riedl Frigyes dr., Mazuch Ede és Kemény Ferencz az esetben, ha a körök az értekezéseikben ajánlott czélt szolgálják. A budapesti középiskolai igazgatók pedig ez évben terjesztettek fel a nm. vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszterhez egy föliratot, a melyben az önképzőkörök mellett foglalnak állást. Ha ezen szakférfiak értekezéseiben és nyilatkozataiban felhozott érveket kellőkép mérlegeljük, azon meggyőződésre jutunk, hogy sem az önképzőkörök ellen felpanaszolt kifogások, sem a pártolásukat sürgető érvek nem általánosíthatók. A mostani önképzőkörök ugyanis más-másféle alapszabálylyal bírnak ; különböző czélokra, különböző módon és eszközök segítségével törekszenek ; s így ugyanazon szempontokból nem is tekinthetők, ugyanazon bírálatban vagy méltatásban nem is részesíthetők. A fennebb említett szakemberek érveinek méltánylása és saját megfigyeléseim alapján állíthatom, hogy vannak oly jogos kifogások, a melyek a hasonló szervezettel bíró, hasonló czélok elérésére hasonló eszközökkel törekvő önképzőkörökre általánosíthatók. így a hibáknak forrása, nem az önképzőköröket pártoló irányzat által lépten-nyomon felhozott »tapintatos vezetés« hiányában, hanem a szervezetben, a helytelen czélban és eszközökben keresendő. Annak a bizonyos »tapintatos vezetés«-nek, — a melylyel látszólag minden hibát menteni lehel, a mely olyan szakadatlanul ajánlott flastrom minden sérelem számára, — folytonos említése maga is csak azt bizonyilja, hogy bizony megvan a baj, a melynek gyógyítására szünetlenül szükség van valamely tapinlatos vezetésnek, mondjuk, forlélynak alkalmazására. Minthogy pedig az igazgatók az önképzőkörök vezetését eddig is tapintatos és szakférfiak vezetésére igyekeztek bizni, és mégis általános volt a panasz: nagyon természetes tehát, hogy ennek a tapinlatos vezetésnek általános gyógyszer gyanánt való alkalmazását elléggé körülirL jobbiló tényezőnek, esetleges hiányát pedig a hibák főokának nem tekinthetjük. Vájjon található-e olyan tapintatos vezetés, a mely megakadályozza, hogy az ifjúnak a végletek felé hajló lelkében a könnyűszerrel elért siker elbizakodottságot, a nyilvános föllépések alkalmával tapasztalt elismerés szereplési vágyat, a korteskedés viszálykodást, a lebírálás fájdalmat, esetleg haragot, az autonom jogoknak tudata és a száz kicsinyes eszközzel érlelt korai üres önérzet szerén ytelenséget ne keltsenek ? Hisz ezek mint okozat és ok függnek össze. Ez okoknak forrásai pedig az imént emiitett hibákra nézve két állandó tényezőben, az ifjú léleknek tulajdonságaiban és e tulajdonságokat figyelmen kivül hagyó önképzőköri szervezetben keresendők. Az ifjúnak ugyanis nagy az önszeretete ; önérzete rendesen nagyobb, mint értéke; önerejében nagyon bízik ; ezért, ha kis sikert is lát, elbizakodottá, gőgössé lesz; szereli a dolognak könnyebb végét, ezért inkább a látszatra, mint a lényegre fektet súlyt; inkább tetszenek neki a könnyű módon szerezhető éljenzések és kitüntetések, mint a fáradságot igénylő komoly munkának ; nem feltűnő, de gyümölcsöző eredménye; szereli továbbá a nálánál nagyobb