Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1896

volt pécsi tanár társaságában. Nagy hisztorikusunk Szalay László s Eötvös József báró, kiváló irónk és egykori nagynevű kultuszminiszterünk Pista barátjukkal állandóan fenntartották a padok közt keletkezett édes barátságot. Nem is csodálom! Hiszen ki is ne óhajtotta volna birni e megnyerő, jólelkű ember barátságát ? De nemcsak a nagyok, az előkelők őrizték meg baráti összeköttetésüket vele, hanem méginkább az elszegényedett iskolatársak. És ő nem feledte el ezeket sem. Egy sem csalódott baráti jószivében, ki hozzá e czimen folyamodott, sőt egyeseket állandóan segélyezett. Valamint már gyermek-, úgy ifjú-kora is az imáé és munkáé volt Elve az, mit anyja csókok közt vés szivébe, édes apja saját példájával hirdet neki : imádkozzál és dolgozzál! Mindig szorgalmas volt a tehetséges iljú; korán tudatára ébredt annak, hogy senki sem lehet tanulás nélkül tanult, és a férfi- és öregkornak kincseit az élet tavaszán szükséges gyűjtögetni. 0 tanuló volt a szó valódi értelmében. Nem az ifjúság szórakozásai, melyek annyi bűnnek szülői az ifjúkor nagyon is sikamlós útjain, hanein a munka volt eleme. Tanult, hogy minél alaposabb ismeretekkel léphessen a papi pályára ! Kiképzett és lelkes, de a mellett ártatlan szivet ajánlott fel az Islen szolgálatára, midőn pappá lett. Ne csodálkozzunk tehát, hogy az Isten szive szerinti pap vált belőle, ki jó és hűséges sálárja vala az örök Főpapnak, Krisztusnak, kinek esküt telt, hogy az ö ügyét fogja szolgálni élete minden napjaiban. Azért róla bátran és joggal mondhatjuk el Bougaudval, hogy mint káplán, plébános láradhatatlan buzgalommal »vezette be az embereket Krisztus egyházába a keresztség által ; táplálta őket a kinyilatkoztatott igazságokkal ; ha a reá bizott lelkek a keresztség és tanitás után bukni találtak, szívesen, fáradalmat nem ismerve, sietett megtiszlílani őket a bűnbánat szentségében, egyesíteni Istennel az oltáriszentség állal. Velők imádkozott és érettök ; támogatta őket küzdelmeikben és vigasztalta fájdalmaikban ; megunhatta nekik az eget szóval és példás életével és csak akkor hagyta el őket, midőn festőket a temető szentelt földjének, leiköket az irgalmas Istennek visszaadla.« (Kereszténység és korunk, IV. k. 87. 1.) Sőt leiköktől még akkor sem vált el, mert buzgó imával folyton segítette őket, meg emlékezvén a szt. irás ezen szavairól : »Szent és üdvös gondolat a halottakért imádkozni, hogy bűneiktől feloldoztassanak.« (II. Makk. 12. 4-5.) A reá bizott lelkeknek — elmondhaljuk, — mindenükké kívánt lenni. Valódi péidányképe volt az igazi papnak, Krisztus lelkipásztorának ! Mennyire szivéhez nőttek hívei, mily szeretettel ragaszkodott a lelkészi szent ténykedéshez, mutatja az, hogy mint kanonok is visszavágyott azok közé, kiket ő vett fel az egyházba, a kiknek ő véste ártatlan szivükbe a katolikus hitigazságokal. Évenkint felkereste őket, hogy búcsú-napján ő áldozhassa fel Isten Fiát érettök és kérje le rájok az Ég minden áldását. De itthon is, ha kisegítőre volt szükség a lelkipásztorkodás terén, városunk káplánjai, plébánosai annyira bizton számíthattak reá, hogy szinte megvárta, hogy ő legyen a helyettes. Sőt nem egyszer, mikor a drága életet kímélni akarták, követelte a temetés nehéz teendőjét, mert ő — úgymond — az »elhunytat ismerte.«