Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1896

is buzgón vett részt a polgári kötelességek teljesítésében. Nem volt az a rossz idö, mely visszatartotta volna a gyűlésekről, melyeknek tagja volt. Szerette azt, a mi magyar ; lelkesedett azért, ami magyar. Az ő minden izében magyaros gondolkozására és érzésére nagyon jellemzően kikötötte, hogy még földi maradványait is az a temetkezési vállalat helyezze sirjába, melynek emberei magyar ruhában járnak. Alig van ugy szólván erény, mely az embert Isten és az embereknél kedvessé teszi, mely őt ne ékesítette volna. Mindannyinak alapja az ő őszinte alázatossága, mely azonban soha sem ment ön-elvetésig. Ismeri szt. Ágoston mondását: »Magnus esse vis ? a minimis incipe. Cogitas magnam fabricam eonstruere celsitudinis? de fundamento prius cogita humilitatis. El quantam quisque vult et disponit superimponere molem aedificii, lanto altius todit fundamentum : Nagy óhajtasz lenni? a legkisebben kezdd. Magas épületet szeretnél építeni? gondolkozzál előbb az alázatosság alapjáról. Minél magasabbra akarja valaki az épület ormait lelemelni, annál mélyebbre kell ásni annak alapját.« (Sermo 10.) A mi dicsőültünk is szinte Istent, a legnagyobb tökélyt vágyott elérni, azért erre való törekvéseinek fundamentumát nagy alázatosságában rakta le. És ez majd az elöljáróinak való engedelmességében nyilvánult, majd a mesterkéletlen szerénységben, melynél fogva még rendjelét is takargatva viselte, majd ruházatának egyszerűségében, majd abban, hogy a magasabb állás nem tette hiúvá, büszkévé; egyszerű plébános maradt mind modorában, mind igényeiben. Nem »nagyságos«, de »l'ista bácsi« az ő kiváltságos czime. A klerikus, a káplán, a legszegényebb ember bátran, elfogódás nélkül közeledhetett hozzá; benne bátyjára, szerető testvérére talált. A kevés, vagy semmi igényű egyszerű férfiút alig szolgálta ki valaki; maga tett mindent, csak hogy háznépét, cselédjét kímélje. Cselédje előtte étkezett, mert szerinte terhes e nélkül a szolgalat. Ö volt az utolsó a házban, ő a háziúr! Az ő alázatos szerénysége tiltakozott minden dicsérgetés, magasztalás ellen. Ha valaki magánkörben vagy felköszöntőben erényeit, érdemeit emlegette, szinte meg kellett sajnálni, annyira izgatott leli, annyira meglátszott rajta, hogy bántja, sérti szerény, alázatos lelkét a dicséret. S megtörtént nem egyszer, hogy ha nem hagyták abba még valódi érdemeinek emlegetését sein, nagyságos, méltóságos volt is az illető, szinle kemény szavakkal és gyorsan utasította vissza és némította el. Az ő valódi alázatosságán nyugvó szerénysége miatt nem bírhatjuk arczképét, de ínég legközelebb álló rokonai sem. Nem tudták rávenni, hogy levetesse magát. Unokaöcscsének ama terve ellen pedig, hogy észrevétlenül leveteti, oly határozottsággal tiltakozott, hogy bár fájó szívvel is, de le kellett mondani a tervről. Sok és nagy erényekkel dicsekedett, mert meg volt benne a krisztusi alázatosság, mely nélkül, jól tudta, erény nem létezik. Szívesen fogadta a nagyobb munkakört, sőt még a hatalmat és befolyást is, de nem kereste a kitüntetést, a rangot, a hiú munka nélküli cziinet. Hiszen ő nem ragyogni, hanem dolgozni, használni kivánt ; nem szépen ragyogó csillag, hanem áldásosán működő nap kivánt lenni. A munka volt mindig az eleme. Folyton el volt foglalva, kora reggeltől késő estig, még agg napjaiban is. Hiszen többször emlegette: »Munkára születtünk«; »Otium est pulvinar dia-