Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1888

_ 9 — arczon, holtig hordja az ember" V S mit szólhat egy igazi szülő a következő eset olvasásakor? Winfried, vagy másként a németek nagy apostola, Szent Bonifácz, a pogány németek megtérítésére készülődvén, rokonai részéről akadályra talált. Ezek ugyanis mondogatták neki: maradj itthon, itt is tehetsz jót és szolgálhatsz az Úrnak. Hallgassátok meg előbb — mondja Winfried — a következő történetet, s azután ítéljetek ! Midőn hazánkat, pár évvel ezelőtt a háború összes nyomorai emésztették, egy tekintélyes állású ember utazott szülőföldünkön keresztül. A mint ő jártában-keltében egy kiálló sziklához ért, egy csomó éhes és meztelen gyermek ötlik szemébe. Ezek láttára mély részvét fogja el keblét s kérdi tŐlök : Hol laktok ? Hol van atyátok és anyátok? Otthonunkat — felelének a gyermekek — a háború idején tiiz pusztítá el; atyánkatéS anyánkat pedig meggyilkolták. A nemes SZÍVŰ férfiú erre magával viszi s táplálékkal és ruhával szépen ellátja a gyermekeket. Ezek kissé felnövekedvén, a jótett nagyságát felismerték s így közeledtek jótevőjükhöz : Határtalan a te jóságod, melylyel rajtunk könyörültél, mondd meg, mily néven szólítsunk ? A kegyes szivü ember, megörülvén a hála őszinte nyilvánulásának, így válaszolt: Szólítsatok engem atyának; mert én atyátok akarok lenni, ti pedig legyetek gyermekeim ! A rokonok, megértvén a történetet, természetesen, dicsérőleg nyilatkoztak a résztvevő lelkületü férfiúról. Mire Winfried így folytatja: Halljátok, a hová az én lelkem vágy, ott még szegényebb és elárvultabb gyermekek vannak, s még hozzá nagyobb számmal ! Aranyom és ezüstöm nincs; de ennél még értékesebbet akarok adni, — hitet és szeretetet. Bocsássatok tehát, hogy ezen árváknak atyjok lehessek és a kegyes Atyához, a mennybe, vezérelhessem őket! A kiben az igazság-érzetnek csak szikrája él is, nemde megvallja e sorok után, hogy, ha ezen nagy-lelkű férfiúnak volt oka másokat elhagyatottságukban támogatni, mily súlyosan nehezedik a szülőkre nem az idegeneknek, hanem leikök legdrágább kincsének, édes gyermeköknek, — ki magára hagyatva és föl nem karolva szintén árva, szintén nyomorék, s az is maradna mindenkorra, — gondozása, ápolása és nevelése ?! S ha egy atya jól meggondolja, hogy az „atya" nevet Istennel közösen viseli, nem kel-e nyomban ily elhatározás lelkében: mindent e név szeplőtlen megőrzéseért, semmit e név fénye ellen ? ! Mert egy atya sem feledheti Nagy Sándor esetét. O ugyanis a harezban mindenkor oly bátran és vitézül küzdött, hogy nemcsak katonái, hanem alattvalói részéről is hősi név fűződött nevéhez. Sándor maga is tudta, mennyire becsülik övéi; végtelenül boszankodott tehát, midőn tapasztalta, hogy seregében van egy gyáva katona, kinek neve szintén Sándor. Méltó haragjában így szólt hozzá: Vagy vitézlégy, hogy becsületére váljál nevednek ; vagy változtasd meg nevedet! Hiszem, ha választásra kerülne a sor, akadna atya, ki ezen alternatívából : — vagy légy igazi atya, vagy ne viseld tovább e nevet! — könnyen az utóbbi részt választaná. De egy a bökkenő! Választásnak itt nincs helye; mert sem az „atya" névtől, sem a hozzá fűződő kötelmektől nem lehet megválni. S igy csak egy marad hátra : szívvel-lélekkel betölteni azon kört, melyet az atya hivatása megszab. Az atyai kötelesség-érzetnek ily szép példáját tárja elénk a következő eset: Egy hires materialistának felesége, vagy harmincz évvel ezelőtt, leány-