Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1880
— 7 — mellette Horácnak csak a lelki rokon szerepe jut. Honszeretet és erény a két eszme, mely müvein keresztül csillámlik. E két eszme teszi őt par excellence alkalmi költővé. Dicsőíti a hazafias érdemet, mert érdem, s mert abban a forrón szeretett haza fölvirágoztatásának eszközét látja. Elismerését ékes ódában fejezi ki, vagy enyelgő, majd komoly hangú epistolában buzdítja a nemes úton járót a további küzdésre. Ez magyarázza meg a hatást, melyet Virág művei ama sybarita korban keltettek. Nem az az ékes nyelv az övé, mely Berzsenyi riadó énekeiből zeng felénk. De ugyanaz a forró érzelem, ugyanaz a meleg honszerelem lüktet minden sorában, mely Berzsenyinek sajátja. A küzdés embere lévén, hamar meg- tanült felülemelkedni a világélet kicsinyes bajain, hiú törekvésein, fonák viszonyain. A szenvedések mélyen lánczolhatják az embert a földhöz, de azt, a mi benne égi eredetű, a szellemet, meg nem köthetik. Virág nagyon is érezte az anyagi élet láuczainak súlyát, de annál szabadabban csapongott szelleme épen abban a régióban, melyet csak a nemes lelkek közelíthetnek meg, — az erényekében, melyeknek hű szolgálatában folytak le csendesen, zajtalanúl hosszú évei. Szerény körben szerényen munkálkodik, s talán nem is sejti, annál ke- vésbbé sejteti vagy hirdeti, hogy korának nagy költője. Az erénynek lévén buzgó apostola, maga híven követé a hirdetett igéket. Nem akar csudáltatni, legszebb koszorúja, vágya szerint, csak az, hogy megszeressék. A múzsával azt mondatja a poétának, hogy: „Minek csodáitatnád magad? Elég, ha meg fognak szeretni1- .... (Poéta és Múzsa.) Inkább megvonúl a „kicsinded hanga bokorka“ megett, mint a „hegynek tetején magasra nyúlt fenyőszál“ mellett, mert ott nem érheti a szerényen megvonúlót az a vész, mely az égbe meredő nagyságot fenyegeti, s mert lelke ösztöne inkább jár a csendes alantiságban mint a zajos magasban, hol az élet fellegeinck robaja gyakran elnémítja az erény gyengéden esdő szavát. Szelíd, szerény lelkülete szép vonásokban nyer testet Lámiára (Kazinczyra) irt kedves ódájában: „En, a ki Febus húgaival szoros Frigyet köték, a csendes öröm, s szelíd Vígság barátságában élek; Ez menedékhelyem a világban." (Látnia.) Lámia érdemeinek zengését a múzsára bízza, mert annak érdemei az ő „kicsinded lantját“ meghaladják. Nemes büszkeségét, önérzetét azonban sohasem veszíti el. Tudja, hogy az eszme, melyért küzd, nemcsak maga örök, hanem öröklővé teszi az érte küzdő nevét is. Örömmel enged „Helikon leányi szent ihletésínek.“ Jól tudja, hogy „Nem hoz ugyan sok ezüstöt aranyat a Múzsa, De hoz majd porunknak is hírt, életet." (Fehér Györgynek.)
