Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1880

— 20

hogy alanyiságának nyilatkozása csak oly mértékben történik, a minőben azt a világirodalom legelső historikusainál is föltaláljuk. Blair Hugo (Rket. és észt. leczkék, 128) dicséri Tacitusnak azon egészen alanyi megjegyzését, melyet az Agricola és Domitián közti viszonyról szóltában tesz. (Proprium humani ingenii est odisse, quem laeseris). Virág sem terjeszkedik tovább egyes ily közbevetett megjegyzéseknél; hosszabb elmélkedésekkel pedig sohasem szakítja meg az előadás folyamát. Tárgyias magatartását ily módon mindenütt megóvja a súlyosabb kifogásoktól. Idézetei mellé nem fűz hosszas magyarázatokat, hanem igen tapintatosan módot nyújt az olvasónak, hogy maga is ítélhessen. A hol a források ellenkeznek, ott, nem akarván kétes értékű állításaival korlátozni az olvasót, mindkét felet kihallgatja, az olvasó elé állítja s erre bízza az tigy eldöntését. Ez egy kissé kényelmes eljárás ugyan, de mégis többet ér az alaptalan, téves hozzávetéseknél.

Az uralkodókat többnyire nem maga jellemzi, hanem a jellemzést jobbára külföldi szerzőkből veszi át. A hol pedig azt maga végzi (pl. N. Lajosnál), ott minden elismerésre méltóan felel meg föladatának. A jellemzések gyakori alkalmazását egyrészt művészi tapintata, másrészt önérzete tiltja; mert hiszen oly drámai módon állítja az olvasó elé a főbb szereplőket, hogy ezeknekjelleme — tetteikből viiáglik elő; a mi kétségtelenül a hivatott történetírónak tulajdonai közé tartozik.

Az eddigiekben a „Századok“ jó oldalait ismertettük, s ha meg is emlékeztünk egyes hibáiról, azok alig emelkednek beszámítható jelentőségre. De az igazság érdekében meg kell vallanunk, hogy az apró tévedések mellett a Századokban nagy hibát is találhatunk, oly hibát, mely történeti müvet manapság bizonyosan jelentéktelenségre szállítana alá. Blair Hugó azt kívánja a történetírótól, hogy egyfelül az emberi természetet, másfélül a polgári igazgatás módját minél tökéletesebben ismerje. (Blair H. Rhet. és észt. leczkék. 125.) „Mert — így folytatja alább — csak mind a két rendbeli ismeret egyesülése formálhat igazán hasznos történetírót.“

Virágban épen ez a „két rendbeli ismeret“ nincs meg. Oka saját egyénisége, meg a külső viszonyok. Elszigetelt állásánál s helyzeténél fogva sem elég világismeretre, sem elég politikai ismeretekre nem juthatott. Csendes magánya mindenre alkalmas lehetett, csak a világmozgató eszmék megismerésére nem. Neki sem alkalma, sem tehetsége nem volt arra, hogy illetékes körökben forgolódva, akár ténylegesen részt vegyen a jelentősebb mozgalmakban, akár csak távolról is, de kellő biztossággal szemlélhesse azokat. Forrásai sem olyanok, melyekből magasabb államéleti ismereteket szerezhetett volna. Szorosan a klasszikái régiséghez ragaszkodván, némi egyoldalúságba esik, a mennyiben mindvégig a klasszikus történetírókat tartja szem előtt s utánozza őket. Pedig ezekről tudva van, hogy az események politikai viszonyaival, bensőbb összefüggésével nem sokat törődnek. Virágnak az újabb nemzetek történetírását kellett volna tanulmányai körébe vonnia. Ezekből megtanúlkatta volna azt, a mit a rómaiakban hasztalan keres, t. i. az események kapcsolatát az államélet fokozatos fejlődésével, a történeti tények összefüggését azoknak indító és mozgató okaival.

Ily elszigeteltségben Virág nem alkothatott minden tekintetben helyes müvet. Páratlan ugyan eladdig a hazafias érzés, igazságszeretet, elfogúlatlan