Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1859
— 29 Bernoulli Jakab 1654—1705) és Bernoulli János (1567—1748) mindketten Baselben születtek. Az öregebb, mint baseli tanár, tanitá az ifjabbat. Eleinte nemes vetélkedés között együtt működtek egyes tételek kifejtésében, később azonban az ifjabb megirigyelvén bátyja dicsőségét a nemes egyetértést megszakitá. E két testvér Leibnitz példájára szinte több megfejtendő tételt adott a mennyiségtudósoknak, melyek többnyire sikerrel oldattak meg. Azon mennyiségtudósok, kik még e korban a külzeleti és egészleti számítással foglalkoztak következők: Bernoulli Jánosnak fiai: Miklós (1695 —1726); Dániel (1700—1782); János (1710 —1790); Marquis de 1’Hopital (1661 —1704) és Manfrandoni Gábor (1681 —1761); az előbbi a külzeleti, az utóbbi pedig az egészleti számítás megtanulására „Analysis“ czim alatt munkát adott ki. Newton és Leibnitz infinitesimalis calculusának kifejtésére csak nem egy század volt szükséges. A nagyszámú kérdések és tételek, melyeket a tudósok egymásnak megoldás végett feladtak, számos kutatásokra adtak ugyan alkalmat, de ezek által csak az alap vettetett meg, az idővel határozott szabályok megállapítására. A külzeleti számítás tökéletesb volt az egészletinél, mely még nem állott egyébből, mint egyes tételek rendszernélküli összegyűjtéséből. A sz.-pétervári tudományos akadémia alapításakor 1716-ban a legkitűnőbb férfiakból egy társulat jött létre, mely feladatul tűzte ki magának a Newton, Leibnitz és Bernoullik által megkezdett müvet tökéletesen bevégezni. Ezek között figyelmet különösen baseli Euler (1707 —1783) érdemel, kinek a mennyiségtan minden ága nevezetes javításokat köszön. Egyike volt azoknak, kik a külzeleti és egészleti számítást, azt ritka tapintattal kezelvén, számos uj fölfedezésekkel gazdagította. Iratait, melyekben ügyesen tudta a régi formákat újakba átönteni, az idő máig sem volt képes elévesiteni. Eulcr korában ezen tudománnyal foglalkoztak Fontáine (1705 —1771); d’ Alembert; Laplace; és Lagrange (1736 —1813). Lagrange zárja be azon férfiak sorát, kik a mennyiségtant uj fölfedezéssel gazdagiták. A következő kor jeles mennyiségtudósai csak a nyert eszméket fejték ki. Ok az eddig tökéletlen tudományt kiemelék szűk korlátáiból, diadalmaskodtak a legyőzhetlennek látszó akadályokon. A tárgy sajátszerü természete roppant munkásságot vön igénybe, de a legnagyobb nehézségek között is csüg- gedhetlen lélekkel törtek a nehéz ösvényen előre, s fáradalmaikat mindenütt óhajtott siker koszorúzta. Mig azonban a végetlenek analysise ily kifejlődésteljes virágzásnak örvendett, addig a kissé háttérbe szorított syntheticai mértan sem volt egészen elhanyagolva, sőt találunk jelentékeny mennyiségtudósokat, kik a mértan ezen ágában tökéletesen jártosak voltak. Ezek között első helyet foglal Maclaurin (1698—1746) ki a mértani görbékről irt számos müveiben különféle tételt synthetikai utón fejtett meg. Nevét különösen a íluxiok számításai és a függvények kifejtésére feltalált, nevéről ismert sorral örökité. Halley (1656 —1742) csillagász kiadá Apollonius kupszelettanát, s számos görög müveket lefordított. Simson Robert (1687 —1768) a görögök rendszere szerint a kupszelettanról öt könyvet irt; az általa iskolai használatra kiadott Euklides gyors elterjedésben részesült. Végre Stewart (1717 —1785); és Lambert (1718 — 1777) szinte e módot követték. Különösen pedig hatalmas lendületet adtak a synthetikai mértannak a múlt század végén Monge (1746 — 1818); és a tételéről eléggé ismert Carnot (1753— 1823). Habár a synth. mértan némi részvétnek örvendett is; sokkal nagyobb hajlammal viseltettek a mennyiségtudósok mégis Descartes elemző mértanához, melynek legbuzgóbb pártolója Parent (1666 — 1716); Clairant, de Gua (1712-1786); Cramer (1704—1752); Waring (1734—1798); s a jelen század elején Biot volt. Századunk egyes jelesei feladatul tűzték ki maguknak e két módot egyesíteni. Plücker 1828 és 1834-ben közzétett elemző-mértani fejtegetéseiben az összerendezők
