Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Juhász Miklós: A képekről való tudomány
«A KÉPEKRŐL VALÓ TUDOMÁNY.» (Fejezet a XVI. századi magyarországi képrombolóharc történetéből.) «Mit csavarogtok ti hitetlen pápistás, pápák majmai, hogy Németországban, Bártfán, Eperjesen a bálványokat, a lelki paráznaság jegyét, az oltárt, ostyát, pápa ganéjit megtartjátok» — így támad Melius Juhász Péter 1563-ban nyomatott postilláskönyvében a régi egyház' külsőségeivel még mindig nem szakító'lutheristák ellen. Valóban, az a majdnem másfél századnyi időszak, amely a protestantizmus első félénk tapogatódzásaitól az önálló szervezkedés befejezéséig tart, rendkívül mozgalmas, sokszínű képet tár a szemlélő elé : a nagybirtok középpontjából, a főúri várból, az udvari prédikátortól hirdetett új tanok gyűrűszerűén hullámzanak a távolabbi birtokrészek felé, miközben maga a földesúr jobbágyaival még hűségesen kitart az ősöktől örökölt vallásos hagyományok, külsőségek, szertartások mellett. Minél tovább halad a reformáció, minél differenciáltabbá teszi a nézeteket az eszmefejlődés belső törvényszerűsége, annál több árnyalatban játszik a kép : tulajdonképen minden szélesebblátókörű, világlátott, olvasott udvari prédikátor — ha tanításának egészét nézzük — önálló rendszert alkot. A hitvallások kijegecesedése előtt csak nagy általánosságban lehet őket a lutheristák, sacramentáriusok, anabaptisták, stancaristák, ariánusok, kálvinisták stb. csoportjába sorozni. Egyébként ők maguk tiltakoznak minden ilyen elnevezés ellen, hiszen ez szektaszerűséget jelentene, már pedig ők éppen nem akarják vállalni a szekták zárt világát, hanem egyetemes elismerésre tartanak igényt. Rendszerüket az ősegyház meg nem rontott tanaként hirdetik, az ellenfelet pedig régi szokás szerint eretneknek bélyegzik. És mindez az eszmei kavargás, amit a reformációs mozgalom újabb és újabb fejlődési fokán átment, vagy az egymást felváltó, különböző irányhoz tartozó prédikátorok működése jelent egy-egy nagybirtok, szabad királyi, vagy bányaváros szellemi életében, a katolicizmus szervezeti keretei és szertartásos külsőségei között zajlik le. Éppen ez a körülmény teszi páratlanul érdekessé ezt a kort, amikor nem egy újító megdöbbentően racionális és szabadelvű tanai váratlanul a Iegortho- doxabb gyakorlattal párosulnak. Ahol nem ilyen kirívó az ellentét, ott is akad éppen elég ellenmondás, logikátlanság az egyes tantételek és ezeknek a társadalmi és magánéletben való alkalmazása között, ami azt bizonyítja, hogy még nem sikerült egységes szempontok szerint rendezni az élet egészét. Theoigoia. 5
