Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Erőss Alfréd: Az Egyház a krisztusi hit örök bizonysága
320 ERŐSS ALFRÉD Rómát, a megalázott birodalmi gondolat védői az Egyházat okolták az ősi pogány dicsőség porbahanyatlásáért. E vádra felel ugyancsak Szent Ágoston az «Isten államáról» írt hatalmas művében (413—426). Rámutat a romlás igazi okaira és szembeállítja vele az Egyház törhetetlen nagyságát. A pogány nagyság tünékeny s magában hordja a romlás gyökerét. Az Egyház épp ellenkezőleg, az örök életerő hordozója s ezt sugározza maga körül.1 S valóban, az Egyháznak ez az életmegújító ereje hódította meg az ifjú pogány népeket. Ezek közé sorakozik az ezredfordulón a magyarság, melyet maga Szent István «az Egyház új népének» nevez Intelmeiben. Ugyancsak a Szent király intézkedik arról törvényeiben, hogy a katolikus Egyház mindig a maga teljes szépségében bontakozhassék ki Magyarországon, s mintha előre látná a bekövetkezendő kísértéseket, eleve inti utódait. «Mert ki is a szent Egyház méltóságát kisebbíti, avagy gyalázza, az Krisztusnak testét törekszik megcsonkítani.»1 2 Külső veszedelmek és üldözések — mint a tatár- s törökdúlás — nem voltak képesek megcsonkítani, de a belső egyenetlenségek annál inkább siettették a magyarság tragikus lelki szakadását.3 Történetileg nem szabatos az a kijelentés, hogy a XVI. század egyházbontó mozgalmai, köztük a reformáció, oly egyetemes mértékben a Nyugat szellemi áramlatai lettek volna, hogy «elkerülhetetlenül bele kellett jutnia sodrukba a magyarságnak is». A történelmi materializmussal szemben a tények bizonyítják, hogy a lélek törvénye ilyen elkerülhetetlen, vagyis szükségszerű következményeket nem ismer (Mt. 10, 28). Hiszen látjuk, hogy azokban a nyugati országokban vagy fejedelemségekben, ahol az egyházi élet és a közerkölcs a XV. század végén is sértetlenül virágzott, nem tudott tért hódítani az ú. n. reformáció. S.okkal helytállóbb tehát, ha az «újkoreleji Magyarország tragikus és kétségbeesett helyzetében és inéginkább «a magyar lelkiség, jellem, anyagi és szellemi művelődés romlásában» látjuk igazi okát annak, hogy főkép városainkban bekövetkezett a nagymérvű aposztázia.4 Az Egyháztól 1 Schütz, Magyar életerő, Budapest 1939; v. ö. Prümm, Christentum als Neuheitserlebnis, Freiburg i. Br. 1939, 380—382. 2 Szent István király intelmei 2 f. 3 Szent Margit még egyszer föltartotta a csapást. «Teljességgel ő magát e szent szűz siralmakra kioldozza és kéri vala e szent szűz, mind a frátereket, mind a sororokat és minden egyéb szerzeteseket is, hogy könyörögnének az Úr Istennek alázatos könyörgéssel, hogy az Úr mindenható Isten az ő jobbjának hatalmával megszorítsa és megenyhítse a kegyetleneknek hatalmukat és megoltalmazza az ártatlanokat és ezeknek felette az Anyaszentegyházat, kit az ő drágalátos szent vérével összegyűjtött mi Urunk Jézus Krisztus, hogy az időbeli gonosz keresztény uraknak, hogy az ilyen gonosz népeknek miatta ne hagyná Urunk Jézus Krisztus ő magát káromoltatni» (Boldog Margit legendája, Baros Gy. átírása, 76). 4 Révész, Reformáció és ellenreformáció (Magy. Művelődéstörténet, III 411). V. ö. U. a. Debrecen lelki válsága 1561—1571 (Századok 1936, 43—44).
