Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Juhász Miklós: A képekről való tudomány
A «KÉPEKRŐL VALÓ TUDOMÁNY» 67 párti urak birtokait, és a szenvedély hevében a templomi kereszteknek és képeknek sem kegyelmeznek. Czibak Imre ugyanilyen pusztítással vádolja a következő esztendőben Ferdinánd párthíveit. Katziáner zsoldosainak felvidéki templomrablásai, Laszki Jeromos seregének murány- vári betörése, amikor a katonák a szentképeket összetörték és lábbal tiporták, Dobó István gerényi szoborpusztítása szintén ismeretesek. Mindezekben nyilvánvalóan inkább csak másodlagos mozzanat a képrombolás. A templom is a földesúr birtoka lévén, a főcél a kártevés, a politikai ellenfél vagyonának pusztítása, nem annyira a vallási meggyőződés pusztító módon való kifejezése. Egyéb adatok is megerősítik azt, hogy a korai hazai protestantizmus lutheri formájától távol állott a rendszeres képrombolás. Mikor Várady Pál esztergomi érsek 1530 tavaszán biztosokat küld ki az eretnekgyanús Selmecbányái papság vizitálására, a kérdések között csak a böjti parancs megszegése, nyilvános ágyastartás, vagy papi nősülés vétke szerepel. A szepesváraljai plébános szentek-ellenes nyilatkozatairól felvett jegyzőkönyv sem tud arról, hogy a vádlott kidobatta volna a templom képeit és szobrait. A bécsi püspök Dévai. Mátyás ellen folytatott vizsgálata huszonhat kérdőpontot tartalmaz, de a képek tiszteletére feleslegesnek tartja kiterjeszteni a vizsgálatot. A negatív bizonyítékok mellett pozitívokat is fogunk találni, abban, hogy a reformáció másik főformája, a helvét irányzat éppen a képtisztelet kérdésében mutatja fel a legszembetűnőbb, teológiában járatlanok előtt is észrevehető különbséget a lutherivel szemben. Szinte azt lehet mondani, hogy ez a választóvíz a két hitvallás között, természetesen nem önmagában való fontossága, hanem az eucharisztiatannal való összefüggése miatt. Az orthodox lutheri irány kebelén belül, ha kimondott képrombolóharcról nem is lehet beszélni, mégis észrevehető bizonyos elfordulás a katolikus gyakorlattól a nem biblikus tárgyú képek háttérbeszorítá- sában. Éppen a földesúri jogok miatt — a templom és fölszerelése az ő tulajdona volt — sokkal nehezebb volt az újító pap dolga e téren, mint a szertartások, vagy a liturgikus öltözékek változtatása terén. Lassú folyamatról van itt szó, ahol a fejlődés egyes állomásait nem ismerjük, csupán a végeredmény áll előttünk a század nyolcvanas éveire. 1582-ben az egyik szepességi lelkészt az iconomachia vétkével vádolják Thurzó Szaniszló és Elek előtt. A védőiratból kitűnik, hogy az akkori lutheránus felfogás szerint erről szó sem lehet. Csupán annyi történt, hogy a templom egyik félreeső helyén lévő, Krisztus kínszenvedését ábrázoló képet méltóbb helyre akarta vinni és az Úrvacsora kiosztására szolgáló oltár fölé függesztette. Ebben polgártársai is egyetértettek vele, annál is inkább, mert az ilymódon áthelyezett képpel egyúttal egy másik, Szent Miklóst ábrázoló képet is eltakartak, akiről pedig a Szentírás semmit sem tud. Vagyis a szepesi pap utánozni akarta a wittenbergi szokást, 5*
