Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Bánk József: A káptalani dignitas fogalma
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 379 kenyítő tekintete a hasznosítható új meglátások, összefüggések, elindítások sokaságával is felrázóan hat egyháztörténetírásunk áporodott mozdulatlanságára. — Harmadsorban közvetlen, konstruktív szerepe is van egyháztörténeti ismeretünk tisztázásában. Hogy például csak azokra a megállapításaira utaljunk, amelyeket a magyar katolikus Egyháznak a Mohács és a protestantizmus előtti időkben bekövetkezett hatalmi és szervezeti bomlásáról ; a «cuius regio eius religio-elvben» található magyar specifikumról ; — az erdélyi protestáns vallási türelem igazi természetéről ; — Pázmány lelkiösszetételéről ; — vagy a XVIII. századi teremtőerejű katolikus vallási barokkról tett. Formai jellegű hatása, hogy a magyar köztörténetnek új elvek, módszer és szemlélet szerint történő megírása az egyháztörténészek figyelmét is kénytelen fölhívta a nyugati eredményeken, útmutatásokon való tájékozódásra. Végül, de nem utolsósorban, az alanyi magatartás síkján jelentős hatása, hogy a történetírói etika és lelkialkat tekintetében az egyháztörténészeknek is eszményévé tudott válni azzal, hogy példát mutatott az elavult, ásatag, kicsinyes, a tisztalátást korlátozó, mellékcéloktól, pátoszban föltálalt körül- határoltságtól való jüggetlenülésre, amely nélkül objektivitásra számot tartó történetírás nem lehetséges. — Hasonlóképen példát ad a történeti igazság leplezetlen kimondására, legyen az mégoly fájdalmas és eszményeinkkel ütköző is. Hogy egyháztörténeti vonatkozásoknál maradjunk, míg egyrészt nem mulasztja el dícsérőleg megemlíteni Bakócz érsek szembehelyezkedését az 1514-es jobbágynyomorító rendelkezéssel, — másrészt benne is megrója a reneszánsztípusú főpap hibáit ; — s csaknem 500 év múlva hasonlóképen megemlíti Schlauch bíboros tiszteletreméltó harcát az ártalmas liberalizmus ellen, de ugyanakkor feltűnő érzéketlenségét is a szociális kérdésekben. (Ez utóbbival kapcsolatos leplezetlensége már oly erős, hogyha nem Szekfű Gyula erkölcsi nagysága s mindenkitől elismert igazságszeretete állna mögötte, sértő egyház- ellenességnek is lehetne felfogni !). Szekfű Gyula egyháztörténetírásunkra tett jótékonyan termékenyítő hatásának eme rövid vázolása után, lássuk a tiszteletére kiadott egyháztörténeti évkönyvnek a tanulmányait. A kötetnek ünnepi jelleget ad és szinte az egész magyar katolicizmus egyetemességét állítja a kiadvány mögé a Hercegprímás bevezetője, amelyben Szekfű Gyula érdemeit méltatva megállapítja munkálkodásának azt a különös értékét, «hogy megmutatta, miként kell a történeti forrásokat helyesen értelmezni, közöttük az összefüggéseket felismerni, rajtuk keresztül magát az életet meglátni és annak oknyomozó történetét megírni». A kötetben harminchat történész szerepel ugyanannyi tanulmánnyal. A tanulmányok, mint az már az ilyen gyűjteményes kiadványoknál lenni szokott, eltérnek terjedelemben (3—45 oldal között váltakoznak), de tartalmilag és értékben is. Ha talán szigorúbb kritika, kényesebb válogatás egyikmásik dolgozatot el is hagyta volna, tekintve éppen azt a magas igényességet, amit a dedikációval megtisztelt jubiláns történetírói munkássága parancsol, tárgyilagos megállapításnak mégis el kell ismernie, hogy nagyban és egészben
