Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
230 PAPP IMRE sokféleségén, újra létismeretbe merül látása. A létnek mint létnek felismerésébe ; ez a létismerét a legelvontabb, a legmélyebb ismeret. A létismeret tehát mintegy kettős határismeret, ami átfog minden ismeretet, és hol homályosabban, hol világosabban benne van minden ismeretben. A lét átfogó egysége mindannak, ami van. A lét egységet visz a különbözőségekbe is. De a létnek ez a transcendentális egysége nem azonosság. Az egyöntetű, egységes lét végtelenbe szétvesző különbözőségeket rejt magában. Hogyan lehetséges ez az egység a különbözőségekben és különbözőség az egységben? Létegység és létkülönbözőség nagy kettősségének hol van a forrása? Ennek a forrásnak meg kell mutatkoznia már a kiinduló létismeretben, ott, ahol az értelem találkozik a létező dolgokkal. S valóban, már itt megjelenik a létegység benső kettőssége. Az értelem már a derengő létismeret egyöntetűségbe mosódó homályosságában megkülönbözteti azt, ami van, attól, ami által van («quod est et quo est»).1 A dolog létezik, de a dolog nem maga a létezés. A létezés mögött meghúzódik valami, ami nem maga a létezés, hanem csak megmutatkozik a létezésben. Az a valami teljesen belenyílik a létezésbe és mégsem azonos a létezéssel. Létezik, de nem maga a létezés. Ez a létezésbe bontakozó valami a létező lény lényege, mivolta. Ez a lényeg töri meg a lét egységét. Lényeg és létezés kettőssége visz végéremehetetlen különbözőséget a lét egységébe. Innen van az, hogy valami benső szakadás húzódik végig az ismeret elé merülő léten. Ha a lényeg azonos lenne a létezéssel, megszűnnék a létezés világának sokszerűsége, sokrétűsége. A létegység létazonosság lenne. A létismeret nem különböző létezőkre, hanem egyetlen Létezőre irányulna. A lét önmagában végtelen és egy. A lét önmagában nem hullik differenciálódásba. De korlátot sem hord önmagában : az «kívülről kényszerül rá a létre».1 2 Hogy a létezők sokfélék és végesek, az onnan van, hogy nem tudják magukba fogadni a teljes létezést. Beleemelkednek a létezésbe, de nem lényegülnek létezéssé. Úgy tűnik, mintha a lényegek létezésfeletti eszmeiségükben mentesek lennének minden határoltságtól, töredékességtől, végességtől, csonkaságtól. A valósuló, tovasuhanó és szétsemmisülő lényeken úgy mutatkozik át az eszmei lényeg, mint ami változatlan, időfeletti, örök. S mégis : az eszmei lényeg időfelettiségében magában hordja a létező lény időbeli tovamúlását, változatlanságában magában hordja annak szüntelen változású mozgalmasságát. Mint lehetőséget. Mert az időfeletti, múlhatatlan, mozdulatlan eszmei lényeg nem más, mint időbeli, múlandó, változó létezőnek lehetősége. Az emberség, vagyis az ember eszméje (lényege) a létező ember benső lehetőségét fejezi ki. Az eszmei 1 I. 75, 5 ad 4. 2 Schütz A.: A bölcselet elemei. Budapest, 19402. 327. 1.
